A 12.A osztály érdekes feladatot kapott Soltész Rita tanárnőtől drámaórán: egy tetszőleges festményszereplő szemszögéből írhattunk monológot. A további megoldásokat megtaláljátok a suliújság „Órán íródtak” rovatában!
Rőzsehordó nő
Fújtatva lerogyok az ösvény mellé, a vállam már fáj a nehéz fa terhétől. Képtelen vagyok egy lépést is tenni, muszáj megpihennem. A derekam fáj, a kezeimet alig érzem. Szinte érzem, ahogy a szálkák belemarnak a bőrömbe, de már nincs erőm foglalkozni vele. Egy percre hadd üljek itt. Azt hiszem, ha most felállnék, összeroskadnék a súly alatt. Reggel óta úton vagyok. Mielőtt a nap első sugarai áttörtek volna az erdő sötét lombjain, már kinn álltam a ház előtt. Tudtam, hogy sok fát kell ma gyűjteni, hiszen a tél nem vár. Fel kell készülni a hidegre, bármennyire is nehéz. A családomnak gyűjtöm a fát, ennivalót, mindent, amit csak lehet, hogy túléljük a hosszú, fagyos hónapokat. Az erdő most is ugyanolyan, mint mindig. Sötét és csendes, csak a madarak csicseregnek valahol messze, a lombok között. A fák fölém magasodnak, mintha némán figyelnének. A levelek susognak. Gyerekként nem így láttam ezt a helyet. Akkoriban az erdő kalandot, felfedezéseket, titkokat és izgalmat ígért. Ma már csak egy hely, ahol mindig ugyanaz a munka vár. Gyűjtés, cipekedés. A vállam belesajdul, ahogy megmozdulok, hogy kényelmesebben üljek. A fa súlya nem csak a testemet nyomja, hanem a lelkemnek is nehéz. Néha arra gondolok, milyen lehetne más életet élni. Talán valahol messze innen, egy városban, ahol nem kell minden nap fát hordani, és ahol az emberek élete nem csak a munkából áll. Emlékszem a vándorra, aki egyszer betért hozzánk a faluba. Színes történeteket mesélt messzi helyekről, ahol a tenger illata keveredik a friss ételek illatával, és ahol a napfény simogatja az emberek testét. Most egy ilyen helyre vágyom. Felnézek a magasba, a sűrű fák közé, és egy pillanatra eljátszom a gondolattal, hogy mi lenne, ha csak felállnék, és elindulnék. Nem hazafelé, hanem tovább, egyenesen előre. Mi lenne, ha megkeresném a várost, amiről a vándor mesélt? Persze tudom, hogy nem lehet. Ki főzne akkor vacsorát? Ki gyújtana tüzet? A vágyakozás ott marad bennem, de eszembe jutnak kötelességeim. A nap egyre mélyebben jár. Ideje indulni, mielőtt teljesen rám esteledik. Felállok, és érzem, ahogy a fa újra rám nehezedik. Csak néhány lépés kell még, és otthon leszek. Ahogy lassan megindulok, a lábam alatt megroppan egy száraz ág. A hang élesen visszhangzik az erdő csendjében. Néha a szívem mélyén álmodozom egy melegebb helyről, egy könnyebb életről, ahol nem kell minden nap a hátamon cipelnem a fa terhét. Otthon majd ropogni fog a tűz a kályhában, és talán kis melegséget érzek majd a nehéz nap végén. És ki tudja, talán egy nap tényleg eljutok abba a városba, amiről a vándor mesélt. Vagy talán csak tovább álmodozom róla, miközben teszem a dolgom.
Bokodi Zsuzsi 12.A