A 12.A osztály érdekes feladatot kapott Soltész Rita tanárnőtől drámaórán: egy tetszőleges festményszereplő szemszögéből írhattunk monológot. A kreatív megoldásokat megtaláljátok a suliújság „Órán íródtak” rovatában!
Jodocus Hondius
-Mindmáig sokan vitatják igaz valómat. Mi volnék én? Vagyis, mi volna ő? Tengerész? Felfedező? Netán egy rablásra és erőszakra vágyó utolsó kalóz kit a csatornák sötétjében párzó patkányokkal emel egy szintre a közönyös tömeg? Talán mind én volnék, talán egyik sem. Egy biztos, magamfajtának élete legfontosabb és talán legnehezebb feladatja a mit sem tudó tömegek vak hitével nem törődni. Hiszen Ki tudja: mi itt a helyes? Annyi mindent mondhatnék, de aztán–ahogy azt Marco utolsó szusszanataival mondá— Nem teszem, mert tudom hogy amit két szememmel láttam, el nem hinnék. Aki pedig hinne, az fejemet lehasítva kívánná, de nem értik. Nem értik, hogy én vagyok a nap, ki olyan helyekre vetette sugarát hova előtte más csillagnak pora sem merte, mert gyáván félte a tudók szavait, kik szerint ha nem a víz, akkor a lángok marták volna oda az ember életét. Én vagyok az eső, mely néhol nyugalommal, néhol tomboló viharral érkezik, s villámmal ver be ismeretlen földeknek minden repedésén, hol éltetve, hol pusztítva. Én vagyok az igazság pallosa, mely ha kellőnél netán nagyobbat libbenne, még saját maga kárára hatna. Én vagyok a homok, minden tengernek minden partján, én vagyok a hullám, mely minden tengernek minden partját mossa, és én vagyok a fény, mely az anyaföld minden eldugott szegletébe is bevilágíta, s én vagyok a tűz, mely száz s ezer év múlván is égni fog százak, ezrek szívében, hogy tudják mi a valódi érdem. Nem a küldetés, hiába most érve partot annak végrehajtásának örömével, nem a cél, melyet várva vártam társaimmal, s halhatatlan gőggel, s nem a nagyság, melyet gyűrűmre acéllal koptatott szöveg idéz, hanem az út maga. Az út mely kínokkal, fájdalommal, élvezettel, boldogsággal, öntudattal és kétségbeeséssel telt belső vívódásokkal, és az egek által áldva adott glóriával fejtetőnkön, a nyílt puszta tengerek vizein hányódással telt el, míg mindabból a kezdetből, melyet a születés koronáz, végül nagyság, érdem s erény lett. Ám mit sem ér a nagyság, ha nem ismeri a jámbor nép – mondaná fásult naivitással az, ki még hasonlót nem érzett. Nincs erre mit mondanom -Sic Parvis Magna- avagy az út, melyen a kezdetek nagysággá válnak, a legboldogabb kincs, melyet az ember Istentől kapott jámbor életében: magának kovácsolhat a végzet kemény ezüstjéből.
Schindler Botond 12.A