Székesfehérváron 1839-ben fedeztek fel első ízben középkori királysírokat, amikor a Püspöki palota udvarán felbugyogó, bővizű forrást egy építendő alagúton kívánták egy medencébe vezetni. Az ekkor talált három sír azok tárgyi leleteinek kiemelése és Bécsbe szállíttatása után betemették. A Nemzeti Múzeumba csupán egy sérült gyűrű került a leletekből. A sírok tudományos vizsgálata, további kutatás akkor nem történt.
1848 decemberében a korábbi vízvezeték felújításra szorult. Ekkor szenzációs leletre bukkantak Székesfehérváron: egy leltekkel rendelkező sírt találtak. A helyszínre érkező Érdy János, a Nemzeti Múzeum régiségtárának irányítója ezután öt sírt tárt fel, köztük azokat, amelyekben a leletek alapján III. Bélát és feleségét: Antiochiai Johanna maradványait azonosította. Máig ez az egyetlen királysír, amit bolyoghatatlanul találtak meg és azonosítottak. A további feltárások azonban a politikai helyzet miatt sokáig nem valósulhattak meg.
A székesfehérvári Nagyboldogasszony-bazilika első rendszeres, tudományos igényű feltárásait Dr. Henszlmann Imre orvos, régész és művészettörténész vezette a 19. század második felében. Munkássága alapvető mérföldkő volt a török kor után szinte teljesen elpusztult és betemetett királyi koronázótemplom maradványainak megismerésében.
Henszlmann a Magyar Tudományos Akadémia megbízásából, közadakozásból finanszírozva 1862-ben, 1874-ben és 1882-ben vezetett itt nagyobb régészeti kutatásokat. Munkáját nagyban nehezítette, hogy az akkori székesfehérvári püspök nem engedélyezte a püspökkert védőfalának lebontását, sem a kertben való kutatást, így ekkor még csak a bazilika egy része (kb. háromnegyede) került felszínre.
A templombelsőben 25 jelentősebb sírt (köztük fakoporsós és vörösmárvány sírboltokat) és több egyszerűbb sírgödröt tárt fel. A leleteket, a feltételezett királysírokat-maradványokat a kor technikai szintjén, komolyabb tudományos bizonyítékok nélkül próbálta
azonosítani. 1882-es ásatáskor megtalálta Szent István bazilikájának harmadik tornyát, meghatározta gránit oszlopainak számát és méretét, a királyi sírok helyeit, feltárta Nagy Lajos sírkápolnáját, valamint elkészítette az addigi feltárások összesített rajzát.
Henszlmann az ásatások végeztével visszatemette a romokat. A feltárt emberi csontmaradványokat dobozokban tárolták, amelyek a későbbi évtizedek viszontagságai során sajnálatos módon összekeveredtek. A terület szisztematikus, modern bemutatására és a
Henszlmann-féle kutatások hitelesítésére végül az 1936-38-as években, a közelgő Szent Istvánemlékévhez kapcsolódóan került sor Lux Kálmán vezetésével, aminek köszönhetően létrejött a ma is látogatható Székesfehérvári Nemzeti Emlékhely (Romkert).
A Romkert 1938-as kialakítása
Oly módon kívánták a műemlékké nyilvánított leleteket bemutatni, hogy „régészetileg, történetileg, művészileg és hangulatilag […] is egységes kép álljon elő, aminek alapeleme és központja maga a Szent István-bazilika maradványa” -írta Gerevich Tibor, a Műemlékek Országos Bizottságának akkori elnöke, híres műemléki szakember. A Szent István szarkofágjának vélt, Székesfehérváron talált, majd 1814-ben a Magyar Nemzeti Múzeumba szállított kőkoporsót egy díszes, kultikus mauzóleumban akarták kiállítani, az ásatási területen fellelt csontoknak pedig méltó kriptát (osszáriumot) akartak kialakítani a mauzóleum
előtt. Cél volt emellett a különböző korokból származó kőtöredékek bemutatása szolgáló épület (lapidárium) megalkotása is. Ezt a hármas célt úgy kellett teljesíteni, hogy méltó hátteret biztosítson a Bazilika feltárt leleteinek – megidézve hangulatában a régi korok építészeti stílusát.
Mindezt úgy, hogy az épületegyüttes a városképet meghatározó, hangsúlyos elem legyen, térszerkezetében, látványában is elválassza a Belvárost a várkörút túloldalán lévő polgárvárostól.
Ezt az összetett feladatot vállalta Lux Kálmán fia, Lux Géza, a Műegyetem tanára, aki a kőtár-mauzóleum monumentális együttesét az itáliai kora román építészeti stílusában álmodta meg. A művészi kialakításban a kor jeles alkotói vettek részt: Aba-Novák Vilmos festette a mauzóleum falképdíszét (seccóját), Sztehlo Lili a keleti nagy üvegablak kompozícióját, és Madarassy Walter készítette a téglafalakba helyezett kődomborműveket és körablakokat. A kőfaragványok terveit azonban Lux Géza rajzolta, ahogyan az ablakrácsok is az ő rajzai alapján készültek.
„A székesfehérvári bazilika falai, nem is mindig összefüggően, csekély magasságban kerültek elő. A felépítmény szinte teljesen elpusztult, a szerkezeti vagy díszítő töredékek, eredeti helyüknek többnyire teljes ismeretlenségében, mint csonka tagok szóródtak szét. Itt tehát a feladat az egy-két méternyi magasságú falmaradványok biztosítására és a töredékek mennél teljesebb összegyűjtésére, áttekinthető elrendezésére és rendszerezésére szorítkozhatott. Hogy a felszínre került hézagos falmaradványok egységesebb, a szemnek is kellemesebb képet nyerjenek, az ásatási területet kertesítettük.” – értékelte az eredményt Gerevich Tibor.
Egyetértünk Lővei Pál megállapításával: „A háború végén fiatalon elhunyt Lux Géza egyetlen monumentális alkotásaként ma már önálló jogon is műemléknek tekinthető és tekintendő.”
Rónyai Zoltán
Felhasznált irodalom:
- Csutiné Schleer Erzsébet: Henszlmann Imre fvmk.hu/mernokokfejerben/imapbuilder/HenszlmannI.pdf 2026.10.10.
- Lővei Pál: Székesfehérvár, Romkert 1936-38 arch.et.bme.hu/arch_old/korabbi_folyam/10/10lovei.html 2026.10.10.
- Pleskovics Viola: Építőkövek az államalapító korából – Az 1938-as jubileum székesfehérvári romkertje epiteszforum.hu/kovek-az-allamalapito-korabol–az-1938-as-jubileum-szekesfehervari-romkertje 2026.10.10.
- Érdy (Luczenbacher) János albaarchivum.hu/erdy-luczenbacher-janos-1796-1871/
