Mi az amiért annyira szeretjük a színházat? és lehet ott ünnepelni akár a karácsonyt is?
A karácsonyi bevásárlás egy olyan időszak, ami szerintem minden emberből kihozza… hát, nem feltétlenül a legjobb énjét. Legalábbis én ezt tapasztaltam december 22-én, amikor aránylag kevés sikerrel próbáltam átjutni az Alba Plázán, hogy elkerüljem a hideget, amit utólag belegondolva lehet, hogy szívesebben vállaltam volna, mint magát a plázát. Komolyabbra fordítva a szót, a karácsony mindenki számára egy, ha néha stresszes is, de csodás ünnep, amit mindenki a saját szájíze szerint ünnepel. Nálunk ez az ünneplés valahogy úgy zajlott, hogy anyukám december 26-án körülbelül két órakor kiviharzott a szobájából és bejelentette, hogy van 2 két jegye a Vígszínházban játszott Az üvegcipőre, ez a darab az amiről most írni fogok.
Az üvegcipőt Molnár Ferenc írta (Pál utcai fiúk szerzője) és egy szórakoztató modern Hamupipőke-történet. A darabnak négy főszereplője van. Irma (Waskovics Andrea), aki a történet józsefvárosi hamupipőkéje, Sipos (Stohl András) a morcos iparosmester, akibe Irma szerelmes, Adél (Kovács Patricia) a panzió tulajdonosa, aki Sipos barátnője (?) vagy valami hasonló és végül de semmiképp nem utolsó sorban Császár Pál (Medveczky Balázs), Adél fiatal szeretője. Szóval igen bonyolult Józsefvárosban a helyzet.
A történet a panzióban játszódik, bemutatják a szereplőket, megtudjuk: ki kibe szerelmes, meg egyéb érdekességeket, a legfontosabb történés, hogy megtudjuk: Adél szerelmes a szeretőjébe, Császár úrba és eldöntötte, hogy ennek véget vet, mégpedig úgy, hogy hozzá megy a Siposhoz, csak Sipos nem tud még arról, hogy el fogja venni Adélt. A házasság több fronton is problémákat okoz, Sipos nem akarja elvenni Adélt, Császár úr nem érti, Adél miért akar hirtelen férjhez menni, Irma pedig féltékeny lesz. Az esküvőt végül megtartják, csak milyen áron? És hogy a frigy meddig tart? S ha végül a rendőrségen köt ki az egész násznép, az miért is volt? Mindent azért nem írok le, hátha valakinek ez a cikk meghozza a kedvét a darab megnézéséhez.
Régen voltam már úgy színházban, hogy ilyen mély benyomást tegyen rám, és amit nagyon élveztem: minden megvan benne, amit én a színművészetben szeretek. A szereplők rokonszenvesek és viccesek, a jelenetek felén ki lehet sírni a szemünket a nevetéstől a másik felén a szomorúságtól, de akár a mellettünk ülő karját is elszoríthatjuk, amikor felizgatjuk magunkat, mert a legkeserűbb jelenet után tartják a szünetet. Talán maguk a színészek fogalmazták meg az ajánlóban a legjobban a darab lényegét azzal, hogy „objektíven nézve iszonyatosan komikus, de amikor benne van az ember, akkor hát szétsírja a szemét, szenved, jaj jajj…”.
Talán ezért járunk színházba, hogy nevessünk és sírjunk, és olyan élményekkel távozzunk, hogy a család még hetekig hallgatja tőlünk a darab elemzését.
Bán Panna 12. B