Mindenkinek az életében elkövetkezik az a pont, amikor úgy dönt, hogy szeretne egy háziállatot. A merészebbek odáig is eljutnak, hogy valóban szereznek egy kiskedvencet maguk mellé. Sokaknak a kutya az első gondolatuk, hiszen a kutyák hűséges társai az embernek, általában barátságosak és hálásak azért, hogy megteremtjük nekik a szerető otthont. Azonban számolni kell azzal is, hogy nem a legtisztább állatok, és ami talán a legnagyobb hátrányuk, hogy időjárástól függetlenül le kell őket vinni sétálni. Az utóbbi miatt döntöttem én úgy, hogy bár merész leszek és örökbefogadok egy kisállatot, de biztos ami biztos, maradok a macskánál, hiszen egy kutya túl nagy falat lenne.
Egy lepukkant menhely egy annál is lepukkantabb macskájára esett a választásom, mert biztos voltam benne, hogy szegény ártatlan állatot rajtam kívül senki nem vinné haza. Izgatottan vártam a kis szőrgombóc érkezését. Mindent beszereztem neki, hogy biztos semmiben ne szenvedjen hiányt. A beköltözése napja nyugodtan, gondtalanul telt. Bármiféle aggodalom nélkül mentem el otthonról másnap reggel tudván, hogy a cicával nem lesz gond, amíg egyedül lesz.
Megközelítőleg egy órát voltam távol. Ami otthon várt, arra nem voltam felkészülve. A terítő félig lógott lefelé az étkezőasztalról, a kanapén levő párnák szanaszét voltak szórva a nappaliban, a függönyből csupán cafatok maradtak, a kismacska tápos doboza a földön hevert kiborulva, és az anyukámtól kapott kedvenc cserepem össze volt törve. A kisállatot az ágyon találtam kissé riadtan. Hálát adtam az égnek, hogy a macska nem sérült meg. A telefonomért nyúltam, és tárcsáztam a rendőrséget. Valaki egészen biztosan betörhetett a házba! Még szerencse, hogy a kiscicát nem vitte magával.
Badi Jázmin, 11.D