avagy a Tóparti a premier éjszakáján
Meg se kísérlem a leírását annak a temérdek munkának, amit ebbe a produkcióba belefektettünk, nemcsak mi, a színjátszósok, hanem mentorunk és felkészítő tanárunk is. Inkább a premier estéjének a történetét mondom el in medias res jelleggel.
Enával kb. 16:30-kor értünk a színház művészbejárójához. Már mindketten lázban voltunk, olyannyira, hogy a kezünk többször is megcsúszott az ajtó kilincsén. Mire sikerült leküzdenünk a bejárati ajtó okozta akadályokat, már kisebb tumultus várt minket a portán. Vagy tíz, különböző jelmezekbe öltözött emberen kellett átverekednünk magunkat, mire megérkeztünk a Tóparti öltözőjéhez. Ennek a felettébb – khm… otthonos – helységnek már minden négyzetcentiméterét betöltötték társaink cuccai, mire mi felértünk. A konnektorokból hajvasalók, telefonok és töltők álltak ki, az asztalon meg instant kávé, rágcsák, és különböző sminkek tömkelege fogadott. Lehet, hogy épp ez a környezet vezetett ahhoz, hogy ilyen jól éreztük magunkat ebben a zsúfolt kis szobában.
Lepakoltunk, és már mentünk is a tópartis tradíció szellemében a közeli kínaiba. Zacskókkal megrakodva tértünk vissza az öltözőnkbe, ahol eközben a káosz a tetőfokára hágott. Ahogyan félig jelmezben tébláboló, hajlakktól bűzlő emberek nevetése hallatszott ki minden teremből, úgy nőtt a feszültség is a színházban. Mindenki zsongva várta az előadás közeledtét, mi pedig egy jó szí-szá-szú-val vezettük le a lámpalázat – hol máshol, mint a teraszon.
Mindenkit felfrissített a belváros zsongása, és „ózondús” levegője. A hanggyakorlatok levették a vállunkról a közelgő előadás terhét, és egyszeriben senkit sem érdekelt, hogy meghallják-e a főutcán sétálgató, mit sem sejtő emberek a bebeszélésünket.
Mire visszatértünk a színház fehér folyosóira, újult erővel és nagy várakozással vetettük bele magunkat az utolsó próbába.
Éppen elmondtuk a végső sorokat, mikor a hangosbemondó szólított minket. A teraszon tapasztalt zen mámora a semmivé lett, remegő térdekkel és elszorult torokkal mentünk be a takarásba.
A világot jelentő deszkákra lépve már nem tópartis diákok voltunk, hanem castingra érkező színészjelöltekké, egy gondterhelt rendezővé, és egy törött lábú sztárrá váltunk. Meglepetésemre, az előadás váratlanul nagy sikert aratott, a nézők fel-fel csendülő nevetése, és a jelenet végi tapsvihar mindegyikünk kételyeit eloszlatta.
Valószínűleg minden fellépő kimerülten, de elégedetten tért haza, a közönség pedig minden bizonnyal még napokig ápolta a kivörösödött tenyerét.
Végezetül mindenkinek meg szeretném köszönni a közös munkát, és a csodálatos pillanatokat, amiket a felkészülés hónapjaiban szerencsénk volt átélni. Mindez nem jöhetett volna létre Ballér Bianka és Papp-Tóth Angelika tanárnő, és persze a szuper színjátszó csoportunk nélkül.
Ódry Sára