Megnevettetett, meghökkentett, meglepett, elszomorított. Egy nagyon is szokványos család szokatlan szituációjába csöppentünk, végül kiderült, a darab egy kicsit mindannyiunkról szól.
Több ízben is otthon – meg persze egy elmegyógyintézetben – éreztem magamat március 4-én – Szombat este – a Vörösmarty Színház Kozák András stúdiójában.
A Kartonpapa című darab egy mindenki által jól ismert helyzetkomikummal indul: vendégvárás, anya egy idegroncs, apa használhatatlan, a gyerek mindent elkövet, hogy rontson a helyzeten. Juci, Károly és lányuk, Helga az apa frissen megözvegyült nővérét és fiát várják ebédre. Mindenki csinos, az asztal terítve, fő a halászlé…ám tökéletes vendéglátás nem létezik. A vendégek, Éva és Zsolt érkezésével ugyanis kiderül, hogy hiányzik egy teríték: megfeledkeztek Éva férjéről, Miklósról. A nő kommunikációjából kiderül, hogy nem tudja elfogadni férje halálát, így egy ollóval és egy darab kartonnal kijátszotta az ásót, a kapát meg a nagyharangot, és a családfő szerepét immár egy “kartonpapa” tölti be.
A jelek szerint fiuk, Zsolti is elfogadta régiúj apukáját, így a házigazdák nem kis megdöbbenéssel kerítenek még egy terítéket, majd mind a hatan asztalhoz ülnek. A gőzölgő halászlé fölött ülve pedig kibontakoznak a szereplők és problémáik. Éva és Zsolt abszurd viselkedése csak fokózódik: Miklós egyen, Miklós igyon, Miklós cigizzen, Miklós most lepihen, Miklós felköti magát. Az özvegy piadesztálra emeli határozott, dolgos férjét, aki mindig tudja, mi a helyes, nem tűri a “törvénytelenséget”. Zsoltit, aki többnyire csak csendesen helyesel, szintén ebben a szellemben nevelték, így derék fiatalember lett. A másik három szereplő képviseli a józanságot, ám senki sem mondta, hogy a józan emberek nem törhetnek tányérokat, üvölthetnek a házastársukkal vagy léphetnek félre. Juci és Károly kapcsolata mintapéldája a tipikus megcsömörlött házasságoknak, ahol a felek versenyeznek, ki tud mélyebbre süllyedni. A füves lányuk a legnormálisabb az egész bagázsban.
A darab előrehaladtával a háttérbe kivetített kép egyre komorabb, egyre sötétebb – és egyre világosabb, hogy a többiek jelleme legalább annyira hamis és sérülékeny, mint karton Miklós teste. Végül, mint minden családi ebéden, eljön az a pont, ahol kibuknak az indulatok, feltörnek a sérelmek, szakad a karton, üvöltés, sírógörcs, egyebek, a helyzet természetesen súlyosabb mint gondoltuk. Miklós és körülötte mindenki darabokban, a katasztrófát már csak egy hatalmas techno party fokozhatja. Kapunk egy klubélményt: a hangerő maxon, vibrál a stúdió, a szereplők végre valódi arcukat mutatva tombolnak, háttérben a sátánnal. Hiszen, ha már szétszakadt ember, házasság, család, miért ne buliznánk egyet a fecniken?
A darab nagyon is valóságos emberi, családi problémákat dolgoz fel felnagyítva, humoros, végérvényben groteszk köntösbe bújtatva. A színészek pedig, mintha megszűntek volna színésznek lenni, és a valódinál valódibb embert alakítottak, nevettetve, dühítve, üvöltve, ugatva. A címszereplő, bár színtelen és hangtalan, több különböző szerepet is betölt a műsor során: dolgos apa, erőszakos zsarnok, egy nő egyetlen támasza, egy bizonyos ponton (ahol mindez összeadódik) pedig még Isten is.
Mindezek után értelmetlen tovább tagadni: az élet techno partyjában mindenkinek szüksége van egy Kartonpapára. Ragasszuk tehát össze a darabokat, üljünk asztalhoz, és együk meg, amit főztünk!