Fülledt csütörtök délután volt, az biztos. Ott volt minden végzős körös-körbe, az aula öreg padjain, meg a vörös grániton, meg mindenhol, ahol ember elfért. Rendes színözön volt, ahogy a különböző osztályok keveredtek. A lila, zöld, kék, sárga és fekete örvény közepébe állt be Fridel tanárnő, a Manó és persze Igazgatóasszony. Hárman akarták egyszerre beavatni a szoruló torkú és gyomrú embereket, hogy mi lett a szavazás, és végül is az egész kampány eredménye. Ahogy tátották a szájukat, már tudtuk, hogy ebből nem lesz se B, se C, se 4/12, D meg aztán végképp nem. Hát A lett végül. Nem mondom, hogy örültem neki, de annyira nem is sajnáltam, egy csomóan megérdemelték az A-sok közül, hogy nyerjenek.
Persze egy csomó más ember is megérdemelte volna, hogy nyerjen, hisz mindenkinek sok munkája volt abban a hétben. Én csak tudom, hisz nekem is sok volt. A Szabolcsnak is. Szép volt tőle, hogy elsőként ment oda gratulálni, pedig tudom, hogy bántotta, hogy nem nyert. De rendben volt mindenki egyébként, én is, a Gerber, a Gréta is, meg persze mindenki más. Megrohantuk az A-sokat és örültünk egy kicsit nekik, ha felemásan is. Nem számított igazából, ennek a hétnek más volt a tétje.
Ezt akkor fogtam fel, amikor megláttam Katát. Nem tudom szépíteni, nem is kell, de könny szökött a szemébe és siklott végig piros arcán. Aztán feltűnt Noémi hosszú, barna haja is, ahogy körbe ölelte szipogó arcát. Biztos más is elérzékenyült, öreg vagyok, már nem emlékszem. De hát pont ezért volt az egész, mert öregszünk.
Hülyén hangzik tudom, de végül is igaz. Mindenki öregszik, a tanárok, a végzősök, a gólyák. Ez jutott eszünkbe,ott a köraula vöröses kövén toporogva. Meg az, hogy lassan vége van. Lehet ez valami kapuzárási pánik, vagy nem tudom.Hülye vagyok én ehhez. Csak arra jöttem rá, hogy most zárul le az agóniám egy szakasza.
Ez van, nem tudok ellene mit csinálni. Még fél év, és be nem teszem többé ide a lábam. Nem mintha nem örülnék neki,csak hát mégis kötődőm ezekhez a falakhoz, meg ezekhez az emberekhez. Ez normális, gondolom, hisz itt vegetáltam el öt kerek évet, itt lettem buta gyerekből, buta felnőtt, vagy félfelnőtt inkább. Itt idegesítettem halálra pár jobb sorsra érdemes embert, és itt vertem falba a fejemet azokkal a hasznos idiótákkal, akik talán a legjobb barátaim. Itt csináltam olyan dolgokat, amire később talán büszke leszek, de itt csináltam azokat is, amikért azóta is ég a pofám. Akkor meg miért ne kötődnék a Tópartihoz?
Úgy megszoktam már itt, most pedig menni kell. De menni kell lassan mindenhonnan. Otthon sem maradhatok örökké. Nem is fogok, ez így van rendjén. Tudom, hogy így van, mert apám is, meg a nagyapám is ezt csinálta. Biztos nekik is fura volt, vagy nem tudom. De valakinek biztos az, mert nálam átlagosabb ember nincs, az én problémám az mindenki problémája.
Ez az igazi tétje a kampánynak, hogy egy nagy tömegnyi, élete egy új szakasza előtt álló ember, még egy kicsit jól érezze magát együtt. Mert valamiért számít ez. Nem tudom miért, erre majd egy gondolkodó egyszer rájön, de valamiért számít. Nem gondoltam volna, mert nem szeretem az embereket, de valahogy mégis jó volt ott lenni a kampányon.
Jó volt megismerni egy rakat idegent. A Pőczét, az Andrist, a Danit, a Marcit vagy a Tivadart, meg rajtuk kívül még jó párat. Jó volt együtt csinálni valamit az osztállyal. Meg úgy … jó volt csinálni valamit. Mert már nem sok ilyen lesz. Amint elballagunk nagy részünk soha többé nem fog találkozni a nagy részünkkel. Ez is így van rendjén, csak mégis furcsa valahogy. Lesz, aki hiányozni fog, lesz, aki nem annyira, de ez az öt éve együtt szenvedő csoport hamarosan feloszlik. És ennyi. Megy mindenki a dolgára.
Hát lassan vége. Ez van, nem tudunk tenni már semmit.És ez a lényege a kampánynak, hogy ami kis időt még lehet, töltsük együtt. Ezt azoknak mondom, akik alattunk járnak bármelyik osztályba: ennél már csak szenvedősebb lesz. Nektek, nekem, ahogy az volt apáinknak és nagyapáinknak. Így van rendjén, ebben nincs semmi. Az élet azért működik mégis, mert az ember folyamatosan keresi a boldogságokat, amik elbódítják, hogy ne kelljen a rideg, nyálkás valósággal foglalkoznia. A kampány is csak egy ilyen dolog. Nem számít, hogy ki nyer, mert nem jelent semmit. Az viszont sokat jelent, hogy együtt vagytok. Ne kérdezd, hogy miért, nem tudom megmondani. Csak azt tudom, hogy bármit csinálunk, ez az egész káosz mindenképp véget ér. Akkor pedig csak az számít, hogy milyen emlékekkel.