Karácsonyi novellaíró verseny nyertesei

Az idei karácsonyi programok szellemében szervezte meg a 8.C osztály a novellaíró versenyt, aminek nyertes munkái itt olvashatók.

Megosztott első hely:

Szalai Ármin: Csendes éj

Nagyon nagy csend volt az egész környéken. A szél sem fújt az autópályán, az út menti zöldsáv sem rezgett, csak némán roskadozott a fehér dér alatt. Süketek voltak aznap estére az ősz mezők, az kemény aszfalt, meg a ridegfémkorlátok. A benzinkút is csendesen állta a sarat, a néha meginduló szél ellen. Ha az ember vak lett volna el is suhan mellette, mivel csak a hideg, kék lámpák okádták magukból a fényt. De azok legalább rendesen bevilágították a Mol feliratot, meg a zöld műanyagelemeket, amikből az egész épült.

Furcsa ez, gondolta Laci, ahogy a hatalmas üvegablakon keresztül bámulta a kihalt benzinkutat, meg a sivár autópályát. Ritka amikor nincs senki, mert benzin mindig kell valakinek. Ha pedig ilyen üresjárat van, az furcsa. Mondjuk nem csoda, gondolta magában, miközben felvette a céges kabátját, mert mégiscsak 24-ke van, szenteste. Akkor meg otthon vannak az emberek. Vagy inkább a nagy részük otthon van, mert ugye mondjuk ő is itt volt az M7-es 83-ik kilométerénél, a Füléhez közeli Mol kúton. Meg itt volt még a Beni, a műszakvezető, meg az Anita a másik kasszás. Így voltak hárman, mert a vezetőség is tudta, hogy nem leszek ám itt ma este tömött sorok.

És tényleg nem, dörmögte magában, miközben kilépett a jeges szélbe, és megindult az ötös-hatos kút élénk fehéren virító oszlopához. Hideg volt, olyan pár mínusz fok, ezért néha kiment és megkavargatta a szélvédőmosós vödröt, hogy ne fagyjon be. Nem volt egyébként olyan vészesen nedves és nyirkos az idő, inkább csak száraz. Olyan meglepően száraz volt, meg hideg. Nem volt ez így jó Laci szerint, mert ettől olyan rideg lett minden. Rideg, ez jó szó tényleg, gondolta, miközben megforgatta az első szélvédőmosófát a fekete vödörben. Ezt az Anna mondta reggel, amikor nézett ki a kádárkocka ablakából a fagyos utcára. Nem örült amúgy, hogy Lacinak ma dolgoznia kell, de hát ez volt, nem tudtak mit csinálni.

Van ilyen, hogy itt kell lenni. Legutóbb talán két éve voltígy, hogy beosztották 24-re. Hát ez volt, dolgozni kellett, gondolta és megforgatta a következő fát, dolgozni kell ha nem akarnak éhen halni. Nem volt olyan vészes azért ez a benzinkutas meló. Mondjuk azért olyan jó se. Igazából olyan semmilyen volt. Kasszázott, hot dogot sütött, árut pakolt, ilyeneket csinált már negyedik éve. Aztán hazament Polgárdiba, evett valamit, amit az Anna lerakott elé, mikor hazaért a kormányablakból,  csinálgatott valamit otthon, majd tévézett egyet este azt elaludt. Ő délelőttös műszakban voltmindig, csak az ilyen különleges esetekben rakták be délutánra.

Hát ez van, gondolta miközben megforgatta az utolsó fát is, legalább nem bonyolult az élet vagy ilyesmi. Szépen lassan elindult vissza a melegbe, miközben megdörzsölte kipirosodott kezét. Hát valakinek ilyen élet is kell, gondolta magában, és belépett a fotocellás ajtón. Hirtelen megcsapta a meleg, meg a hot dog szag. Kellemes, vakarta meg dermedt orrát Laci, és lehámozta magáról a kabátot. Csinál magának egy kávét úgy döntött. El is indult az automata felé, és benyomta az eszpresszó gombját. A gép kiejtett magából egy kis barna poharat, és belepréselt valami barna löttyöt. Laci kivette az italt, és belekortyolt. Ízlett is neki, a kezét is melegítette, jó volt ez kétszáznyolcvan forintért. Lerakta a kabátot a pultra, és tovább bámulta a kihalt benzinkutat, meg asivár autópályát. Megint ivott, és érezte, ahogy a kávé átfut a testén. Jó ez így, meleg van, finom ez a lötty, és lehet még eszik is valamit, sőt csend van, béke, meg minden. Jó ez így, gondolta és eszébe se jutott, a hideg, hogy Anna otthon van, hogy ő nincs, meg az sem, hogy szenteste van. Úgy tényleg elfelejtett mindent, legalább addig amíg tart a kávé.

——————————————————————

Csermany Gréta: Füles karácsonya

Kereken öt óra telt el, mióta az öreg Mr Morrison nagyokat nyögve bevonszolta házába az utolsó pillanatban szerzett fenyőfát, amit a közeli erdőből lopott. A feleségével, MrsMorrisonnal, azóta ráaggattak néhány poros, repedezett gömböt és Mr Morris idén is szavát adta, hogy jövőre vadonatúj díszeket szerez be, időben szerez fát, segít kidíszíteni a házat és így tovább és így tovább. Mindez persze hazugság volt, és ezt mindketten tudták. A szomszédjaik mind megkeseredett, sótlan öregembereknek tartották őket, és nem jártak messze az igazságtól. A Morrison házaspár ugyanissoha semminek nem örült, náluk még a karácsony is csak annyiból állt, hogy a bácsi hangosan szitkozódva felakasztott egy égősort a tornácra, a néni pedig az ablakból figyelte az odakint hógolyózó gyerekeket, és naphosszat sopánkodott, hogy mennyi sarat és latyakot visznek be szüleik házába. Nem voltak ők mindig ilyenek. Léteztek idők, amikor az ünnepeket családi körben, jó hangulatban töltötték, de ez még azelőtt volt, hogy belefáradtak az életbe. Akkoriban Mrs Morrison már december elején lelkesen gyártotta a karácsonyi süteményeket, a konyhai rádióból folyton karácsonyi slágerek szóltak, a háznak narancsillata volt. Mr Morrison pedig derekasan ellapátolta a havat a feljáróról minden reggel, és elégedetten szemlélte az általa felrakott égősorok váltakozó fényét. Azóta sok minden történt, a család szétszakadt, a lányuk külföldre költözött, és csak kétévente jön el látogatóba, de annak is mindig veszekedés a vége.

Végül véget értek a családi ünnepek, hiszen csak ketten maradtak, és minden évben egyre fáradtabbak voltak, nehezebbé vált a készülődés, míg a karácsony egyszerűen egy hatalmas teherré vált. 

A várva várt december huszonnegyedikét nyomott hangulatban töltötték. Egyedül a csontsovány kutyájuk örült szívből az ünnepnek, hiszen ilyenkor a megszokott mindennapos vízbe áztatott kenyérből álló vacsorája helyett megkapta az ünnepi ebéd maradékát. Az évben egyszer valódi húst ehetett, és eme alkalomból mindig ünnepelt a szíve. Az említett ebéd órákkal ezelőtt megvolt, és Füles most szokásos helyén, a kerítéshez láncolva pihent. Már egészen belepte a frissen hullott porhó, a légzése pedig olyan lassúvá vált, hogy mozdulatlanságában már-már halottnak tűnt. Időről időre résnyire nyitotta a szemét, és megbabonázva bámulta az égősor hóra vetülő, színes fényét, és beleszippantott a levegőbe, hogy érezze az egész utcában terjengő sült hús és bejgli illatát, de a feje minduntalan visszahanyatlott, és hiába gömbölyödött egyre apróbb gombóccá, a mínusz fokok nem kímélték.

Ha a Morrison házaspár egy pillanatra levette volna szemét a tévé képernyőjéről – ami eszükben sem volt –, és kinéztek volna az udvarra, azt látták volna, hogy Füles teljes magányban szundít. Holott ez egyáltalán nem így volt, ugyanis valaki már hosszú órák óta a kutya közvetlen közelében üldögélt. Valami rejtélyes, fekete ruhás alak volt, az ölében hatalmas kasza éles pengéje csillant, a tekintete maga volt a sötétség. A csuklyáján keresztül síri csendben figyelte a jószágot, és csak várt és várt és várt. Nem érzett sajnálatot a kutya iránt, sem haragot a gazdái miatt. Tulajdonképpen egyáltalán nem érzett az égvilágon semmit; legalábbis magának ezt mondta. Éppen ezért nem tudta megmagyarázni, miért pazarolja az idejét pont erre az állatra, aki még csak nem is láthatta vagy hallhatta őt. Mégsem tudta rávenni magát, hogy elmenjen, hát csak várt tovább csendesen.

– Éjszakai műszak? – kérdezte valaki váratlanul, amitől maga a Halál is összerezzent. A semmiből termett mögötte az alacsony termetű, rózsaszín mamuszos lány. Úgy hívták, Élet, és bár ő maga a Rose megszólítást kedvelte – megjegyzem soha, senki nem nevezte így -, a Halál általában édességneveken szólította, ha jobb kedve volt, akkor pedig Bellázta. Élet ezen megsértődve minden alkalommal más idétlen becenevet aggatott kollégájára, például Pisti, Morci bá’ vagy Ferdinánd. Félreértés ne essék: a munkaköri leírásuk kifejezetten tartalmazta, hogy időnként legyenek egy kicsit gyerekesek, különben még a végén beleőrülnek az öröklétbe, és véletlenül el találják pusztítani a világot. 

Ez a decemberi találkozásuk azért is volt említésre méltó, mert utoljára a második világháború idején beszéltek, amikor is csúnyán összevesztek egy sérült katona fölött, és a balhét követően elváltak útjaik – egészen mostanáig. Egy ideig egymást méregetve végül mindketten arra jutottak, hogy semmit sem változott a másik. Élet megtartotta a hosszú, aranyló haját és az élénk színű, egymáshoz egyáltalán nem passzoló ruháit. A szeméből sem tűnt el a csillogás és az arca is rózsás volt, mint valaha.

 – Tudod, hogy a nap huszonnégy órájában dolgozom – felelte Halál tompán. Nem tűnt boldognak régi barátja láttán, de nem is küldte el. Élet ezen felbátorodva leült mellé a hóba és csak ekkor vette észre a halkan szuszogó Fülest.

 – Szegény pára – suttogta és forró gőzpamacsok szálltak fel a levegőbe minden egyes szava után. Halál néha elgondolkozott, hogyan csinálja ezt a lány. Hogy hogyan képes lélegezni, és vajon dobog-e szív a bordái között. Magáról pontosan tudta, hogy nem, de a lányt nem volt bátorsága erről faggatni.

 – Miért kerestél meg? Miért pont most? – kérdezte végül, mereven a kutyát fürkészve.

 – Hé, kérdezhetek valamit? – tért ki Élet a kérdés elől. – Mindig is kíváncsi voltam… Igaz, hogy karácsonykor megugrik az elhalálozások száma?

 – Hmm – Halál olyan sokáig gondolkodott, hogy már-már úgy tűnt, nem is fog válaszolni. – Azt nem mondanám, hogy drasztikusan. Végeredményben van benne igazság, mert sokakat megvisel az ünnep, de…

 – Vajon miért? – Élet szokásához híven olyan bugyuta kérdéssel vágott a szavába, hogy legszívesebben abbahagyta volna a beszélgetést. 

 – Gondolkozz – felelte ingerülten. 

A lány a homlokát ráncolta.

– Azt hiszem azért, mert ilyenkor minden fájdalom sokszorozódik. Egyedül lenni egy dolog, de karácsonykor egyedül lenni egészen más. Rémes. 

Élet gyakran tett fel gyermeteg kérdéseket, de valójában az elméjében mindre volt már válasza. A nap minden pillanatában ráért, hogy ilyesmiken töprengjen, természetes, hogy mindenről véleményt alkotott. Valamiért ennek ellenére is késztetést érzett, hogy mindezt megvitassa barátjával, de a végén mindig úgy tűnt, mintha csak okoskodni akarna. Pedig talán csak túlságosan is úgy működött, mint egy ember, és szüksége volt rá, hogy valakinek elmondja a gondolatait. Talán ez az oka annak is, hogy most eljött.

– Ez így van.

A szomszéd házból tompán karácsonyi dalok szűrődtek át, majd nevetés hangja rázta meg a házat. Füles bágyadtan felemelte a fejét, és a fülét hegyezte. Apró teste remegett a hidegtől. Élet közelebb húzódott hozzá, szerette volna megérinteni, átölelni.

 – Még mennyi idő? – kérdezte és meg sem próbálta palástolni szomorúságát. 

 – Fogalmam sincs. Az embereknél egészen pontosan meg lehet mondani, de az állatokon nehéz kiigazodni. Azt mondom percek, esetleg még néhány óra.

 – Mióta vagy itt?

 – Négy órája.

Élet tekintete ellágyult. Nem ismert még egy ennyire ellentmondásokkal teli lényt. Kollégája rezzenéstelen arccal nézte végig a legbrutálisabb kínzásokat, a legszívszorítóbb halálokat és az empátia egy cseppnyi jelét sem mutatta. De soha nem hagyta, hogy bárki is egyedül haljon meg, és amikor eljött az idő, a legnagyobb gyengédséggel és tisztelettel mutatta meg a túlvilágra vezető utat.

– Megvárom veled – határozta el és halványan elmosolyodott. Halál nem ellenkezett.

A következő óra viszonylag csendben telt el.  Csak a házakból kiszűrődő lágy zenék kavalkádja szólt, míg a mindenhová felaggatott égősorok továbbra is kitartóan világítottak. Az idő múltával mindkettejük számára egyre nyomasztóbbá vált a helyzet. Éjfél körül az este a mélypontjára ért. Füles légzése odáig lassult, hogy Halál ujjai a kaszája köré fonódtak, ez jelezte, hogy készülődik, Élet szemeiben pedig könnyek gyülekeztek. 

– Mindjárt vége, Bella – suttogta Halál és a köpenyét leporolva felállt. – Nem fog fájdalmat érezni – kezeit a magasba lendítve megemelte a kaszát, felkészülve, hogy lesújtson. 

A szomszéd kertben éppen ekkor felvillantak a mozgásérzékelő lámpák, majd hirtelen egy gyerekfej jelent meg a kerítés felett. Füles kinyitotta szemeit, Élet felsikkantott izgalmában, Halál pedig a mozdulatot félbehagyva megdermedt. Ők ketten úgy figyeltek, mintha megállt volna az idő. A gyerek, egy göndör hajú fiú, feltornászta magát a kerítésen, aztán nagyot puffanva leesett Füles mellé. Elfojtotta kiáltását, és hamar feltápászkodott. A zsebéből előtúrt fekete adóvevőt a szájához emelve suttogni kezdett. 

 – A sas leszállt, ismétlem, a sas leszállt.

 – Nem ezt beszéltük meg! – érkezett egy kislány elfojtott hangja a túloldalról.

 – Ahj, jó, akkor a Grincs ellopta a karácsonyt, vagy mittudomén! Még tiszta a terep? Hol van anya?

 – Nyugi, még mindig a filmet nézik.

Halál éppolyan döbbenten figyelte a jelenetet, mint szegény Füles. A köpenye egyik végtelen zsebéből vaskos könyvet vett elő és sebesen lapozgatni kezdte. Élet lesajnáló pillantást vetve rá bekapcsolta a mobilját és másodperceken belül megtalálta, amit keresett.

 – Griffin, tizenkét éves fiú, született: december hat, van egy húga, Emily.

 – Már találkoztam vele – vette át a szót Halál, amikor végre ő is megtalálta az adatlapot. – Hétéves korában beszakadt alatta a tó jege, de az apja kimentette. Akkor is tévedtem. És most is.

Csendben végignézték, ahogy a kis Griff Füleshez hajol és szalonna csíkokkal eteti, majd a kabátjába bugyolálja. 

 – Griff! A Mikulás lemászott a kéményen, ismétlem, vészhelyzet van! – recsegte az adóvevő.

 – Mily, nem hagyhatod, hogy anya gyanút fogjon! – könyörgött a fiú. – Még le kell szednem valahogy a láncot.

 – Téged hív! Gyere vissza! Akció lefújva! – sipította a lány.

Griff pánikolva rángatta a kutya láncát, ami hangosan csörömpölt, de nem engedett. Azért jött, hogy megmentse Fülest. Régóta tudta, hogy igen silány körülmények között él, de amikor a szüleivel kihívatta az állatvédők egyesületét, azok csupán figyelmeztették a Morrison házaspárt – akkoriban Füles ritkán volt kikötve, és egészségesnek tűnt. Napokkal ezelőtt tervelte el húgával a titkos karácsonyi mentőakciót. 

– Szedd össze magad, katona! – sziszegte. – Mily… Fel kell áldoznod magad. Füles érdekében. Ezennel kezdetét veszi a pohártörő hadművelet.

Emily benyomta az adóvevő hangját, de nem felelt rögtön, ezért csak recsegés hallatszott. Hosszasan sóhajtott, végül halkan ennyit mondott: – Fülesért. 

Griffin elégedetten bólintott, majd visszatért a lánchoz.

 – Nem tudod leszedni, fiú! Hozz egy erővágót! Gyerünk! – kiabálta Élet hevesen. Az arca egészen kipirult az izgalomtól. De Griff nem hallotta őt. A földre tette a kabátba bugyolált Fülest, és két kézzel rángatta kerítést, ahova a láncot rögzítették. Hiábavaló volt.

 – Ne, ne, ne… – motyogta. – Nem fog sikerülni.

 – De hiszen karácsony van! – sírt Élet. – Csinálj már valamit Halál, ezt nem bírják az idegeim!

Halál tanácstalanul szorongatta a kaszáját, és hosszú percekig vívódott magában. Nem avatkozhatott bele az élők dolgaiba, de talán senkinek sem árt, ha egyszer megszegi a szabályokat. Vajon a karácsony elég mentség erre? Felrúghatja a természet törvényeit „de hiszen karácsony van!” címszó alatt? Egyáltalán miért akar bármit is tenni? Hiszen nincsenek érzelmei, és nem számít neki egy kutya halála. 

 – Figyelj… Sajnálom, amiket legutóbb mondtam – Élet őszinte megbánással nézett a szemeibe. – Tudom, hogy nem volt fair. Tudom, hogy nem te akartad megölni azt a katonát. Azt mondtam, érzéketlen vagy és csak bajt hozol, de igazságtalan voltam. Nem gondoltam komolyan, egyiket se. Csak kikészített a háború és a sok halál, és nem gondoltam rá, te mit érzel, pedig neked kellett mindenhol ott lenned és mindent végignézned, és nem te kérted, és nem te ölted meg őket, és annyira, de annyira sajnálom – kezeit az arca elé emelte, hogy eltakarja könnyeit. Hát ezért jött vissza.

 – Semmi baj, Vattacukor – Halál esetlenül megveregette barátja vállát, aki elnevette magát. – Én sem voltam kifejezetten kedves, de azt sem tudtam, hol áll a fejem a sok munka miatt. 

Valójában meglepően mély sebet ejtett rajta az a bizonyos veszekedés, és valahol ez okozta azt is, hogy érzelemmentes bábként tekintett magára. De be kellett ismernie, hogy nem volt az. Mert elszomorította, hogy Füles vacog, és Griff ujjai vörösek voltak a jeges lánc érintésétől, miközben elkeseredetten kereste a megoldást. Éppen azt latolgatta, hogy inkább átnézi az apja szerszámait, és holnap jön vissza Fülesért, de túl nagy volt a kockázat. 

– Az istenit, miért vagy így kikötve? – szitkozódott.

Élet Halálra pillantott, aki visszanézett rá és aprót bólintva másodjára is a magasba emelte kaszáját. Még soha, senkiért nem tett ilyet, és most sem tudta, mégis mi ütött belé, ezért inkább az egészet betudta annak, hogy a karácsony bolondította meg és az is nagy hatással volt rá, hogy kibékült Élettel.

 – Amit most látsz, az meg sem történt, semmi közöm hozzá, soha nem fog megismétlődni, és nyugodtan hivatkozz rá karácsonyi csodaként – dörmögte halkan, majd lesújtott. A lánc szikrákat hányt, aztán szétpattant, szabaddá téve Fülest.

 – Azanyját – kiáltott fel Griff döbbenten. – Puszta kézzel széttéptem ezt a láncot! 

Élet a hasát fogva nevetett, Halál pedig csendben nézte, ahogy a fiú felkapja Fülest, és izgatottan beleszól az adóvevőbe.

 – Tiszta a terep?

 – Igen. Anya az üvegszilánkokat takarítja, de nem mérges. Apa bealudt a filmen. 

 – Akkor ahogy megbeszéltük. A te szobádban rejtjük el, a többit pedig reggel megoldjuk. Karácsony napján úgysem dobhatják ki a házból!

Griffin egy gyűrött lapot kotort elő a zsebéből, és a kerítésre ragasztotta, aztán átkapaszkodott rajta, és Fülessel együtt eltűnt a túloldalon.

Halál és Élet hosszú másodpercekig a gondolataikba merülve néztek utána, majd utóbbi lehajolva elolvasta Griff üzenetét.

„Kedves Mr és Mrs Morrison!

Nem gondoskodtatok rólam, ezért új életet kezdek Mexikóban. 

Ég veletek!

Füles”

A legtavaszibb karácsonyi történet különdíjazottja:

Krausz Zsófia: A tavaszi Karácsonyi Csoda

Még csak alig hét hónapja, hogy az életembe csöppentél. Te, aki a világot jelented nekem. Mérhetetlenül reménytelen mivoltom végre értelmet nyert egy karácsonyi csodának köszönhetően.

Még óvodás koromban kezdődött, 2009-ben, mikor a kis baratnőmmel átszöktünk az Alma csoport szobájába, megkerestük a függönyből eszkábált szoknyákat, melyek esküvői ruhaként szolgáltak játékunkban. Mindig kisajátítottam magamnak a “szőkeherceg fehér lovon” című illúziót, míg a kislány megkapta “barna herceg barna lovon” számomra gáz csomagot szerelmi szempontból. Titokban biztos mindig szerette volna magának az Én szőkehercegemet, de még csak az esélyt sem adtam meg neki arra, hogy elvegye Őt. Hisz neki is van, csak az övé barna hajú, meg egy kicsit cikibb, de ezt ne mondja el neki senki! Majdnem minden reggel eljátszottuk az esküvőnket a királyi család nem létező tagjaival. Négy évesek voltunk.

Általános iskolában én lettem a Csúnya Lány. A pici és dagi kombináció tökéletesen leírt engem 2014-ben. Szégyellem azt, ahogy kinéztem akkor, pedig csak egy kilenc éves kislány voltam. Az óvoda után is megtartottam a szőkeherceg képét a fejemben, de hát ki nem? Alsóban szó sem volt szerelemről, ez az óvodások kiváltsága, felsőben pedig csak annyit mond a sok okos felnőtt: “Fogalmad sincs, mi a szerelem!” Pedig óvodában mind házasodtunk már össze ebéd közben a tökfőzelék fölött.

Felsőben azt hittem tetszik valaki, de a közelébe nem ért a szőkehercegemnek. Ez egészen ötödik osztálytól kilencedikig igaz volt. Hisz ekkor is csak egy túlsúlyos, magányos, kócos kislány voltam. Sosem tetszett az, ami minden nap visszaköszönt a tükörben, de tizenkét évesen hogyan fogyókúrázhatna bárki is? Hogyan mondod meg a gyereknek, hogy te most nem ehetsz többet, mert elhíztál, anélkül, hogy ne akarjon téged a Balaton fenekén tudni, ahol a halak a húsodból lakmároznak? Erre csak egy válasz van: sehogy. Egy ilyen tettel az önmagáról felépített kép egészét romba dönthetjük és szörnyű önértékelési problémát alakíthatunk ki egy gyermek fejében, ami az egész életén végigkíséri. Mindegy, nem ez a lényeg.

Általános iskolában nyoma sem volt a szőkehercegnek. Azt hittem, minden megváltozik a gimiben, pedig így tizenkettedikesként csak nyomorultabbnak érzem magam. Lefogytam tíz egész kilót, leszívattam a hajamat, és sok-sok bő pulóver után, meg mertem mutatni az alakomat. Mind hiába, hisz a szőkeherceg sehol. Hol van a hiba? Mit rontottam el vajon? Nem vagyok elég szórakoztató? Nem elég az a tíz kiló, huszat kellett volna? Négy éve minden évben elhatározom magam a fogyás mellett, de mire minden jól alakulhatna, eljön a karácsony, szilveszter. Kötelező nagymamai menüket kell enni. Készül a mézes-krémes, diótorta, mézeskalács, csokis keksz… valakinek muszáj ellenőriznie, jó-e még a szavatossága, ki akarná, hogy a család rosszul legyen a szeretet ünnepén? Ezt a kockázatot vállalom a nagyiért. A karácsony amúgysem a fogyásról szól, ha egyszer tízféle süteményt sütnek az otthoniak, nehogy én ne egyek belőle. Igazam van? Persze.

Mindenhol kerestem a szőkehercegemet. Nem kell, hogy valóban kékvérű legyen, nem akarok királyi felelősséget, én csak szeretni szeretnék. Próbálkoztam én mindennel, sikert nem arattam, pedig ott voltak azok a barna herceg jelöltek, de azok még mindig gázak. Majd egyszer csak egy szomorú érettségi szünetes májusi estén Karácsonyi Csoda történt. Megtaláltam a szőkehercegemet este 19:18 perckor. Jó, talán nem percre pontosan ekkor, de május hatodika volt, ez biztos. Mi kellett ahhoz, hogy megtaláljam? Tizenhat év keresés, néhány liter könny és a Tinder kisöccse, ami egy sokkal rosszabb változata az eredetinek… de nekem bevált, és boldogabb nem is lehetnék.

Tudom, még mind leragadtunk annál, hogy Karácsonyi Csoda hogyan történhet májusban, de higgyük el nekem, ez igenis az… A szőkeherceg illúzió megszületése óta minden karácsonykor azt kívántam, hogy ez az egy dolog teljesüljön az életben, semmi másra nincs szükségem, csak a szőkehercegemre, aki ugyan nem fehér lovon, de karonként 20kg-os súlyzókkal érkezett meg hozzám. A képek, melyek alapján tudtam, hogy Te vagy a szőkehercegem, mindent megmutatott nekem. Gyönyörű fényes hajad és világító kék szemed köszönt vissza a fotón. A szívem hirtelen zuhant tíz emeletet a látványodtól. Ez persze nem magyarázza a Karácsonyi Csoda mivoltát, de csak azért nem ismerhettelek meg Téged korábban, mert foglalt voltál múlt év novemberében… aztán decemberben már egyedülálló voltál. Ekkor indult be a Karácsonyi Csoda, csak késett öt hónapot. Igazából meg tudom érteni azt a karácsonyi szellemet, akinél végre betelt a pohár, és nekilátott teljesíteni a kívánságom, mert egy szőkeherceget nem találni minden sarkon. Főleg nem az enyémet.

Szóval megismertelek. Először csak a világhálón keresztül, majd néhány nappal később teljes életnagyságban is sikerült levenned a lábamról. Már akkor tudtam, hogy csodálatos nyárnak nézünk elébe. Csak Te és Én. És milyen igazam volt megint, hisz életem legjobb nyarát éltem meg Veled. Annyi mindent csináltam, annyi helyre elmentem, és olyan nagyon boldog voltam. Minden időmet Veled tölthettem, és éjt nappallá téve éreztem a jelenlétedet mellettem. Nem tudtam, milyen az, ha hiányzol. Ezt nem is tudtam egészen szeptemberig, csak elkezdődött a végzős évünk… már nem tudtalak akármikor látni, és volt, hogy csak egy húsz perces buszút erejéig tudhattalak magam mellett. Ahogy teltek az első napok, egyre boldogtalanabb lettem, de az okát nem tudtam biztosan. Azt hitted eltávolodom Tőled, de kiderült, hogy milyen érzés az, ha valaki hiányzik. Milyen érzés az, ha valaki még akkor is hiányzik, ha épp veled van, mert tudod, hogy egyszer úgyis szétváltok és hazamentek a családotokhoz.

Telik az idő, mindketten kimerülünk, előbújnak a pitiáner viták. Kézzel tapintható a fáradtság a szőkehercegemen. Hogyan vehetném le az “uralkodói” terheket a hátáról? Sehogy, hiszen középiskolás. A saját vállamról sem vagyok képes levenni a terhet, nemhogy máséról. Történhet bármi, nem fordulunk egymás ellen.

Mindketten nagyon várjuk a karácsonyt. A csillagokat lehoznád nekem az égről, ahogy én is Neked. Nyilvánvaló okokból ez lehetetlen, de így is igyekszem mindig a legtöbbet adni neki. A monoton iskolai napok mellett az a délután, amikor díszeket vettünk a fára – amit még meg sem vásároltunk – nagyon energikusnak éreztem magam. Feldobódtam, mivel mindkettőnknek a karácsony a kedvenc ünnepe. Tudtam akkor is, hogy ez lesz életem legjobb karácsonya. Mikor egymásnál sütünk mézeskalácsot és csokis kekszet, vagy amikor átadjuk egymásnak a gondosan becsomagolt ajándékainkat. Látom magam előtt, ahogy kinyitja, és széles mosoly ül az arcára, amitől megjelennek a mosolygödrei. Nem fogom tudni, min jár az eszed, de tudom, hogy boldog leszel. Amikor a kandallótok előtt ülünk együtt, és Monopolyzunk a húgoddal együtt, az lesz a kedvencem. Terjeng a töltött káposzta illata a házban, és mindenki örül az új tulajdonainak. Létezik ennél idillibb kép a világon? Nem hiszem.

Igazából attól, hogy Te az én szőkehercegem vagy, én mindenkinek kívánok egy hasonló embert az életébe. Kell egy ilyen személy mindenkinek. Valaki, aki jó és kedves, gondoskodó, védelmező és értékes. Ez a karácsonyi szellem nagyon eltalált valamit! Hála a teremtőnek, hogy nekem nem kellett találkoznom a múlt, jelen és jövő karácsonyok szellemével, miután Dagobert bácsi módra mindenkinek az ünnepét tönkretettem. Keserves egy élmény lett volna, ebben biztos vagyok… 

Minden évben nagyon várom a karácsonyt. Miután októberben lemegy a születésnapom, utána egészen december huszonnegyedikéig karácsonyi dalok szólnak a telefonomon. A YouTube-om tele van Michael Bubléval és Frank Sinatrával, de ennek így kell lennie. Csodálatos közös program az a szüleimmel, mikor Anyu idegállapotban tűzi a szaloncukrokat a fára, apu kizárólag magyar nyelvű dalokat akar hallgatni az ünnepről, én pedig boldogan díszítem fel a fát. Anyu egészen huszonharmadikától huszonhatodikáig ugyanabban az állapotban van: “Csak legyünk végre túl ezen”. Őszintén meg tudom érteni, mert ő főzi a karácsonyi menüt, ő csomagolja az ajándékokat, és általában mindig eltér az elképzelésünk a tökéletes karácsonyfáról. Ő szereti, ha színes, én szeretem, ha egyszínű és letisztult.

Most itt vagyunk, évekkel később a saját kis fészkünkben. Most együtt díszítem Veled a fát, és tudom, hogy ez lesz a legszebb karácsonyfa, amit valaha láttam, hisz a miénk. Teljes lett minden azon a napon, hogy megismertelek Téged, az én Karácsonyi Csodámat.

– Elhiszed ezt? – kérdeztem teljes hitetlenségben, miközben az oldaladon állva, egy kis papírfecnivel a kezemben körbenéztem a tömegen.

– Persze, hogy elhiszem. – mondtad széles mosollyal az arcodon, miután felolvastam Neked az esküvői beszédemet egy havas decemberi délutánon.

A leghorrorisztikusabb karácsonyi történet különdíjazottja:

Veres G. András: Egy amerikai Krampusz-sztori

Történetünk az amerikai Ohio államban kezdődik, egy kis városkában, ahol mindenki ismer mindenkit, s mindenki tudja a mendemondákat bűnös Johnnyról. Ő egy ötödik osztályos fiúcska, aki bizony nagyon szerette a csínyeket és a rosszalkodást. Állandó jelzőit – rossz, csintalan, pajkos, szemtelen, rakoncátlan – mind a családtagok, mind a városlakók használták.

Nem érdemtelenül jellemzik bűnös Johnnyt ezekkel a szavakkal… volt többször, hogy a lányok hajába rágót köpött – emlékszem, a Gizinek az egész haját le kellett vágni emiatt. Mivel testesebb sok nálánál idősebb fiúnál is, ezért mind őket, kortársait és a kicsiket is terrorizálta. De bűnössége nem állt meg a gyerekeknél: több autó-, ház- és kirakattulaj is ébredhetett arra, hogy tulajdonuk WC-papírral és/vagy tojással van kidekorálva. Bűnös Johnny közelében az állatok sem voltak biztonságban, például a madarak kövezése egy kedvelt elfoglaltsága a sok közül. Tehát egy igazi bully az egész település számára.

Mind közül a legkedveltebb tevékenysége azonban az ijesztgetés. Legyen az halloweenkor, húsvétkor, a hét bármely napján, sőt, még karácsonykor is: ő egy jó ijesztést ki nem hagyna. Általában egyszerűen elbújik, és rejtekéből előugorva ad kisebb szívrohamot áldozatának… általában. Viszont vannak különleges alkalmak, amikor bűnös Johnny különösképp felkészül: jelmezt készít, eszközökkel és dekorációval atmoszférát épít, és feszültséget, például lassú közeledéssel áldozatához. Egy ilyen különleges ijesztés által okozott szívrohamba halt bele nagyanyja is.

Most nem zöld az ohioi táj: nincsenek színes virágok, zöldellő fák. Izgő-mozgó állatok is csak elvétve láthatóak. Az emberek nem szívesen vannak az utcán huzamosabb ideig a vastag és kitömött ruháikban. Minden fehér, hófödte, az állatok téli álmot alszanak, hideg van, december.

A gyerekek már izgatottan várják a téli szünetet, és az azzal járó, ajándék-bombasztikus karácsonyt. Sokak már megírták levelüket a Mikulásnak, az Északi-sarkra címzetteket, de végül szüleik fiókjában végző referenciákat. Az említett felnőttek is lassan megvásároltak minden ajándékot és étket a nagy ünnephez.

Bűnös Johnnyék háza is már karácsonyi pompában áll. A fiú nappaliban ülve gondolkozott azon, hogy miféle csínyt kövessen el az idei karácsonyon. Nem egyedül lézeng a szobában, német származású nagyapja hozzá beszél:

– Ach! Veled, János fiam, még csak beszélgetni sem lehet…

– Még mindig Johnny a nevem, nagyapa… – az öregúr mit sem figyelve a kommentációra folytatta a panaszkodást.

– Fogadjunk, hogy megint valami buta csínyen jár az eszed! Pedig aztán ha másba tennél fele annyi energiát, mint a rosszálkodásba… nagyanyád mindig ezt mondta… – csak kis szünet után folytatta. – Tudod, Johnnykám, ahonnan én jövök, Mecklenburgból, van egy hiedelem, ami érdekelhet. Nagyon rémisztő, de szerintem már elég idős vagy hozzá – ezzel már felkeltette bűnös Johnny érdeklődését, a fiú teljes figyelmét élvezhette a nagyapa – Ez a Mikulás társának, a Krampusznak a története. Tudod, ő egy démonfajzat. Magasabb az embernél, egész testét fekete szőrme borítja, lábán pata, kezén karom, fején szarvak vannak. Ilyen külsővel természetesen ő nem a Mikulás jó szellemű segítői közé tartozik. Nagyon csintalan, még talán jobban, mint te! – erre a kijelentésre bűnös Johnny kuncogva tette hozzá:

– Kötve hiszem, nagyapa! Még a tanárnéni is a minap azt mondta, hogy rosszabb vagyok az ördögnél! – az öreg beletörődött mosollyal nyugtázta a hozzászólást, majd folytatta:

– Azt gondolom tudod, hogy a Mikulás a rossz gyerekeknek szenet hoz – a fiú bólintott. – No, a Krampusz ezt a szenet kiszimatolva érkezik meg a rossz gyerekekhez… a büntetésével. A szén mennyiségétől függően különböző módon leckézteti meg a fiatalokat: a szerencsésebbeket csupán elnáspángolja virgáccsal; szintén szerencsés még az, akit egybe lenyel; de az már nem annyira, akit nagy, éles fogaival és csápszerű nyelvével először megrág, utána nyel le; de az igazán szerencsétlen sors az, ami csakis a legbűnösebb gyerekeknek jár, az az, hogy tarisznyájába ellopja lelküket, és a végtelenségig ott fognak szenvedni…

– Jól van, nagyapa, de ez csak mese gyerekek megijesztésére, és én már amúgy sem vagyok gyerek, hanem tinédzser!

– Mese az, amit a tévében nézel! Ez a valóság. – felhúzta a nagyapa régi pólóját, csupasz hátát mutatva bűnös Johnnynak. Az öreg tele volt idős csapássebekkel, mintha ostor okozta volna.

– Eh, rendben van, nagyapa – vonta meg a vállát a fiú és szobájába ment. Az öreg legyintett egyet, és elszundikált a kényelmes fotelben.

A szobájában bűnös Johnny kitervelte eddigi leggrandiózusabb csínjét: a Szenteste folyamán egy literális angyal lesz, nem fog tenni semmi rosszat. Ezzel folyamatos szorongást okozva környezetének a nap folyamán, hisz mindenki arra számít, hogy valami rosszalkodást fog elkövetni. Azonban a következő nap, azaz karácsony első napján, már hajnalban fel fog kelni bűnös Johnny, mindenki előtt, és eltünteti az összes karácsonyi dekorációt: a szalagokat, a fényfüzéreket, sőt, még a karácsonyfát is. Majd el fogja hitetni családjával, hogy elmúlt már a karácsony, csak nem emlékeznek rá. “Brilliáns terv!” – gondolta magában. A Szenteste terv szerint is haladt. Csak azt sajnálta, hogy nem tudta szülei aggódó, szorongással teli arcát megörökíteni.

Karácsony hajnalában, miután felkelt az ébresztője által okozott zajra, valami furcsára lett figyelmes. Ahogy a sötét szobájában leeresztette lábait az ágya széléről, a jól megszokott, puha szőnyeg helyett, egy kemény, poros és darabos anyagot érintettek a talpai. Lenyúlt bal kezével egy darabért, és szeméhez tartotta: szén. Felkapcsolta éjjeli szekrényén álló lámpáját. A padló egésze tele van szénnel. Kikelt az ágyából, a szekrényeihez indult, hogy felöltözzön. A szekrények is tele vannak szénnel.

Ez a baljós jel nem tántorította el. Véghez fogja vinni a tervét. Nagy nehezen kinyitotta a széntől eltorlaszolt ajtaját, és kilépett a folyosóra. Azonban a szokásos, kedves folyosó rideggé és félelmetessé vált. A falon függő képek egy része le volt verve, a többi összefirkálva lengett. Hirtelen kopogást hallott, és látott valamit elsuhanni a folyosó végében. “Csak a szemem káprázik az álomtól!” – nyugtatta magát bűnös Johnny – “Vagy csak a kutya volt.”

A szobájával szembeni ajtóhoz veszi az irányt. Meg akar róla győződni, hogy szülei mélyen alszanak még. Bekukkantott, és látta szüleit az ágyban mozdulatlanul feküdni. “Okés, akkor még működhet a tervem, hacsak fel nem riadnak valami zajra.” – a szobából áradó bűztől majdnem hányt, de visszatartotta, csak öklendezett. “Fúj, mit ehettek ezek tegnap?!” – becsukta a szülői szoba ajtaját.

A nappaliba indult. Felkapcsolta a villanyt, hogy ne a sötétben kelljen munkálkodnia, hisz akkor nagyobb zajt fog csapni. Sokkolta a látvány, ami fogadta. Az előző esti, még csodálatos karácsonyi díszben lévő szoba csupán árnyéka önmagának. A karácsonyfa helyén egy, csontokkal feldíszített, elhalt tuja áll. A szalagok és fényfüzérek helyében bőrök és fából faragott motívumok, figurák lógnak a zsinórokról. A karácsonyi szobrocskák szörnyű állat-csontvázokká és gótikus kőszobrokká váltak. A plafon, mintha beázott volna. Csöpög valami a padlásból. Valami piros… vér. A házat őrző kutya párnáján fekszik, mozdulatlanul, kibelezve. Az előbb hallott kopogás is újrakezdődött. Most, mintha a padlásból szólna. Zeng tőle az egész ház.

Egy újabb hányást tart vissza bűnös Johnny, miután felfogta a rémképeket. Egyből a szülői szobába indul. Apja és anyja után kiált. Belép a szobájukba. A padló ragacsos, de erre bűnös Johnny nem is figyel fel, egyből a nagy franciaágyhoz siet. Szüleit noszogatja, bökdösi, hogy felkeljenek. Addig-addig teszi ezt, amíg anyja feje a fiú felé nem fordul. Nézte egy pár hosszú pillanat erejéig, míg felfogta: csupán édesanyja kihűlt, halott tekintete néz rá vissza. Megvizsgálta a talaj ragacsosságát. Véres a padló szülei vérétől.

Sírva, zokogva rohan ki a szobából bűnös Johnny. El akar menekülni a házból, úgyhogy a bejárati ajtó felé fut. Közben a kopogás egyre hangosabbá válik. Odaér az ajtóhoz. Megfogja a kilincset. Rámarkol, de az ajtó nem nyílik, meg se moccan. Rémültéségében észre sem vette, hogy be van deszkázva a bejárat. A legközelebbi ablakhoz siet, hogy kimásszon rajta. Be van deszkázva. Az összes ablak be van deszkázva.

A kopogások egyre hangosabbá és szaporábbá válnak. De már nem a padlásról jön. Bűnös Johnny egy sarokba összekuporodva zokog a félelemtől és öklendezik a sokktól, reményvesztetten. Már-már kezd hozzászokni a vér és maradványok szagához, mikor a kopogás dobhártya szaggatóvá válik. Majd hirtelen csönd lesz úrrá a házon, a kopogások abbamaradnak. Pillanatnyi megnyugvás tör bűnös Johnnyra, csupán az szakítja meg, hogy nyomást érez a fején. Egy nagy, szőrős mancsszerű kéz nehezül fejére. Felnéz a fiú. Egy hatalmas, szőrös szörny sárgás-vöröses szemei néznek vissza rá. Hatalmas mosoly ül a szörny arcán, vicsorog nagy és éles fogaival. Szépen, lassan kinyitja a száját, és csápszerű nyelvét nyújtogatja. Elsötétül hirtelen bűnös Johnny körül minden.

Mikor visszatér az eszmélete a fiúnak, és kinyitja szemeit, hatalmas és irdatlanul világos fény szűrődik be a szempillái közé. Egy kórteremben fekszik. Szülei az ágya végében ülnek, figyelik, és megkönnyebbülve, örömkönnyekkel küszködve nézik, ahogy a fiuk felül az ágyon. Balra néz Johnny, és nagyapját látja csirkevérben úszó Krampusz-jelmezben.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

%d bloggers like this: