Lórászkó Bálint: A tudás hatalom

[2017-es Megyei Diáknapok különdíjas, arany minősítést kapott novella]

A Fiú egy székhez szíjazva ébredt. Nem tudta, hogy került oda, se azt, hogy mióta fekhetett ott eszméletlenül. Ahogy magához tért, még azon is el kellett gondolkodnia, hogy hogy hívják, honnan jött, hogyan került ide egyáltalán. De nem is ez volt a fontos. Próbált rájönni, hol van, és hogy kerülhet ki innen.

Körbenézett: cement falak magasodtak köré minden irányból. A szemközti oldalról egy erős reflektor vakított a szemébe. Ahogy a bőrövek a kemény székhez kötötték a csuklóját, lábát, nyakát és az egész törzsét, úgy érezte magát, mintha egy huszadik századi vallató szobában lenne. Pánikba esve állapította meg, hogy ennek a szűk cementlyuknak látszólag nincs kivezető ajtaja.

A Fiú kétségbeesetten próbált szabadulni a szék szorításából, de a fémcsatok így csak egyre mélyebben hasítottak a bőrébe.

– Hiába próbálkozol. Csak akkor szabadulhatsz, amikor mi azt mondjuk. – A Fiú összerezzent a recsegő, torz hangra, ami mintha a semmiből szólt volna hozzá. Hunyorogva a reflektor felé nézett, mely fénye mellett egy hangszórót vélt felfedezni.

– Ki maga? És miért vagyok itt? – kérdezte végül remegő hangon.

– Nem számít, hogy kik vagyunk. –Csak az, hogy mit akarunk. – Ahogy újra beszélni kezdett az arctalan fogva tartó, a fogoly biztos volt benne, hogy egy hangtorzítón keresztül beszélnek hozzá.

– Ez csak valami félreértés lehet… Rossz embert találtak meg, én nem csináltam semmit! – kiabált kétséégbeesetten a Fiú.

– Ezt még nem értheted. Minket nem érdekel, hogy te ki vagy. Nem számít, mi a neved, hány éves vagy, vagy honnan jöttél. Csak az számít, hogy a kötelességed teljesítsd.

– Miféle kötelességem? Miről beszélnek? Engedjenek el, és ígérem, nem szólok senkinek erről! – A Fiú megint megpróbált szabadulni a szíjak szorításából: nem akarta tudomásul venni, hogy innen nincs menekvés.

– Itt mi tesszük fel a kérdéseket, és te csak azokra válaszolsz, nem kérdezel vissza, megértetted? – A hang inkább volt magabiztos, mint fenyegető.

– Haza akarok menni! – ordította a rab reménytelenül.

– Csak akkor szabadulsz a négy fal közül, ha mi azt mondjuk! Nincs beleszólásod a sorsodba, mert mi rendeljük el a sorsod!

– De én tudom, mit akarok!

– Ugyan, honnan tudnád? Csak össze vagy zavarodva, fiam. Minél hamarabb fogadod el, hogy mi irányítunk, minél hamarabb teszel eleget a kötelességednek, annál hamarabb szabadulsz. Érted már?

A Fiú erre nem felelt. Könnyes szemekkel nézett újra és újra körbe, hátha megpillant valamit, ami reményt ad neki a szökésre. Nincs kiút… a gondolat egyre gyomorszorítóbban kerítette hatalmába.

– Hogy hívták Ady Endre két tanúját az 1915. március 27-én tartott esküvőjükön? – törte meg a nyomasztó csendet a mégnyomasztóbb, torz hang.

– Tessék? – kérdezett vissza döbbenten a Fiú.

– Vészi József és Ignotus-Veigelsberg Hugó – felelt a hang. Mi a függvény logika grammatikai definíciója?

– Ezek teljesen felesleges kérdések, miért kéne ezekre válaszolnom? – A fogvatartott egyre jobban kétségbe esett.

– Ne makacskodj, fiam, csak a saját helyzetedet nehezíted. Az informális matematika nyelvi elemzése szerint a függvény nem más, mint egy egyváltozós névfunktor, mely az individiuumnévből nevet alkot. – A kérdező itt szünetet tartott. – Mi az az athnamé?

– Maguk szórakoznak velem?! – kiabált értetlenül a rab.

Ekkor a Fiú éles fájdalmat érzett, ami az egész testén végighaladt. Minden izma görcsbe rándult, a kín elvakította a szemét. Érezte az égett szőrszálak szagát. Sosem történt még vele ilyen, még is biztosan tudta hogy áramot vezettek belé.

– Ahogy mondtam, itt mi tesszük fel a kérdéseket. A véleményedet, a gondolataidat tartsd meg magadnak! Ha azt hiszed önálló lehetsz, azért büntetést kapsz! Az athnamé egy beiktató okirat, amellyel az 1570-es speyeri egyezmény után Erdély területén fejedelmi ranggal a szultán hűbérese uralkodik. Megjegyezted?

A Fiú nem felelt, próbálta visszanyelni a kikívánkozó gyomortartalmát.

– Mi az eutrofizáció? – jött a következő kérdés.

– Nem… nem tudom – felelt letörten a Fiú.

– A vízi növényzet elburjánzása, ezáltal a vízszint kiszorítása és a tavak elmocsarasodása. Ugyan már, mit akarsz kezdeni az életeddel, ha ilyen tudatlan vagy? Azt hiszed, irányíthatod a sorsodat műveltség nélkül. Semmit sem tudsz a világról, ami körbevesz. De mi ezen változtatni fogunk. Holnap újabb próba.

Újra az az éles, görcsös fájdalom, sistergés… A fogvatartott elájult.

***

– Mi volt Ady két esküvői tanújának neve 1915. március 27-én? – A Fiú erre a kérdésre tért magához. Kimerült volt, az őt érő folyamatos, erős fénytől már dagadtra és vörösre könnyezte a szemeit. A ránehezedő stressz és nyomás rohamosan felemésztette.

– Ignotus… és Vészi Hugó – nyögte ki végül.

–  Ignotus-Veigelsberg Hugó és Vészi József. Ha pontatlan vagy, nem fogsz boldogulni az életben, fiam – itt egy sóhaj hallatszott, ám a recsegő, eltorzított hang miatt ez is félelmetesnek hangzott. – Hogy definiáljuk a függvényt?

A kérdezett fél hiába is próbálkozott, nem tudta felidézni a tegnap elhangzottakat. Tudta, hogy bele kell mennie ebbe az idióta játékba, ha ki akar jutni innen. A szorult helyzetben próbálta felidézni azt, ami az iskolában ráragadt. Hiszen jó matekos, tudnia kell a választ.

– Ha két adott halmaz egyikéhez hozzárendeljük a másik halmaz egy-egy elemét, akkor ezt a hozzárendelést függvénynek nevezzük – mondta vissza a régről berögződött választ.

– Ez nem az itt elhangzott definíció! – szólt a hangszóróból. – Úgy látom, még mindig nem érted. Mi nem rád vagyunk kíváncsiak. Se arra, hogy te mit tudsz. Hanem arra, amit mi elvárunk, hogy tudj! Mi az az athnamé?

– Lehetetlen ennyi mindent egyből megjegyezni! – fakadt ki a Fiú.

– Miért harcolsz ellenünk, fiam? Sokan ültek már abban a székben, amiben most te. Sokan szorultak már be e négy fal közé. Sokan azt hitték, tudnak változtatni. De a társadalom valójában nem önálló emberek halmaza, hanem egy gépezet, amit monotonul mozgó, jellemtelen gépdarabok tartanak életben. Hajtsd le a fejed, szorítsd össze a fogad, és csináld azt, amit mondanak neked! Csak így találod meg a helyed az életben. Akkor vagy boldog és sikeres, ha azt mondják neked. És csak addig maradhatsz boldog, amíg nem kérdőjelezed meg a saját boldogságodat. Légy jó robot, és csináld, ami a kötelességed! Vagy itt rohadsz meg a négy fal között, arról álmodozva, hogy milyen lehet a szabadság. – Megint az a rémisztő sóhaj. – Holnap újabb próba.

Sistergés, ordítás, aztán néma csend.

***

A Fiú újra a torz hangra ébredt. Nem tudta volna már megmondani, hogy mióta kérdezgetik. Lehet, hogy csak pár nap telt el, de akkor is éveknek tűnt. Infúzióról kapott enni és inni, amíg nem volt eszméleténél. Minden nap ugyanazokat a kérdéseket kapta, a rossz válaszért pedig megbüntették. Nem lehettek kifogásai. A hangot nem érdekelte, hogy a Fiú fáradt-e, fáj-e valamilye vagy, hogy félt. Száraz kérdések voltak és száraz válaszok. Semmi más.

Ahogy teltek a napok a Fiú az összes kérdésre bemagolta a pontos választ. Hogy tudta-e, ki is az a Vészi József? Értette-e, mi az a névfunktor, vagy tudta-e, hol van Speyer? Dehogy tudta. De ez nem is érdekelt senkit. Nem az volt a kötelessége, hogy értse is, miről beszél.

Megint elhangzottak a kérdések, ő pedig mindegyikre hibátlanul felelt.

– Tényleg olyan nehéz volt? – hallatszott végül a hangszórón át. A Fiú zavartan nézett maga elé. Nem tudta, mit mondjon. Vajon erre a kérdésre is van előre megadott válasz? Felelhet-e egyáltalán, ha nem rágják a szájába, hogy mit kell mondania?

– N…nem. – dadogta ki végül. – Nem volt nehéz.

– Sokat fejlődtél, fiam. Hasznos tudást szereztél. Úgy térhetsz vissza a társadalomba, hogy innentől már működőképes eleme vagy a gépezetnek. Teljesítetted a kötelességed, és mi is a miénket. Hiszen ne feledd: mi az életre nevelünk!

Egy utolsó reccsenés hallatszott, majd megszűnt minden zúgás a hangszóróból, a reflektor kikapcsolt. A fogvatartott kapott az új alkalmon, és minden erejét összeszedve kezdte feszegetni az őt rögzítő szíjakat, amik pár perc után szép sorban le is pattantak róla. Ahogy a szeme hozzászokott a sötéthez, látta, hogy a reflektor mögött egy kis ajtó helyezkedik el.

Odalépett, lenyomta a kilincset; az ajtó kitárult. Átfutott az agyán, hogy vajon ha eleget próbálkozik, a szíjak előbb is engedtek volna a szorításnak? Lehetséges, hogy az ajtó végig nyitva volt? Csak fel kellett volna állnia, és kisétálnia?

Az aggasztó kérdéseket azonban hamar száműzte magából. Hiszen mit számít ez? Nem ez volt a kötelessége. Nem vált volna belőle hasznos ember, ha a saját útját járja. Mostmár tudta, hogy a gondolatai teljesen másodlagosak, azokra senki sem kíváncsi.

***

A Fiú kilépett az ajtón, és egyből a nagyvárosi forgatagban találta magát. Hiába volt mögötte a szoba, nem akart róla senkinek sem szólni. Hiszen nem ártott neki senki. Jót tettek vele.

A bezártság miatt a Fiút csak úgy ostromolták az ingerek az utcán, de nemcsak az emberek, az autók, a színes reklámok, a zajok és a szagok, hanem a gondolatok és érzések, amikkel a négy fal közé szorítva már el is felejtett foglalkozni. A család, a barátok, a szabadság, a jó és rossz napok, a szerelem, a bánat, a rengeteg hír és információ… De már nem is érdekelte. Hiszen megtanulta, hogy nem ezekből szerzi az igazi tudást. Sokkal hasznosabb dolgokat tudott: tudta, kik tanúskodtak a márciusi esküvőn Ady mellett, visszafele is elmondta volna, hogy az informális matematika nyelvi elemzése szerint hogy definiáljuk a függvényt, és egy életre megjegyezte, mi az az athamné vagy éppen az eutrofizáció. Hasznos robot lett belőle. Egy igazi szuperember. Készen állt az életre!

– Szabad vagyok! – súgta maga elé, majd kissé bizonytalanul botorkált egyenesen az arc nélküli embertömeg közepébe, hogy szabadon felfalhassa a nagyvárosi forgatag.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

%d bloggers like this: