A Vörösmarty Színház új igazgatójával, Dolhai Attilával március 16-án délután volt lehetőségünk interjút készíteni. Az időpontot szeptemberben kezdtük el egyeztetni, így nagy várakozással értünk a színészbejáróhoz.
Dolhai Attila 2025 augusztusától vezeti a fehérvári teátrumot. A tavaly nyáron lezajlott igazgatóválasztás során Székesfehérvár Közgyűlésének képviselőtestülete minősített többséggel választotta meg őt a társulat élére. Az interjú során beavatott minket a színház működésébe, mesélt az érkező darabokról, s nem utolsósorban elmesélte, milyen is egy társulatot irányítani. Számomra a találkozás, beszélgetés mérhetetlen megtiszteltetés volt, mert 2017-ben az első színházi élményem is hozzá kapcsolódik: lehetőségem volt látni Dolhai Attila főszereplésével a Rómeo és Júliát az Operett Színházban, ami hatalmas élményt jelentett anno, ekkor kezdődött a színház iránti rajongásom. Igazgató úr a színház konferenciatermében fogadott minket, ahol egy kellemes beszélgetésben lehetett részünk. Megengedte, hogy tegezzük, így szinte már baráti hangulatban telt az interjú.
Tanítóképző főiskolán végeztél eredetileg. Mi indított arra, hogy mégis inkább a színészetet válaszd?
Az első szakmám képesített pénzkezelés és banküzemforgalmi-ellátó, a Posta- és Bankforgalmi Szakközépiskolában érettségiztem, egyébként hangszerkészítő szerettem volna lenni, de arról fogalmam sem volt, hogyan kezdjek neki. A szüleim hivatalnoknak szántak, de aztán jött a tanítóképző főiskola mint menekülőút. Középiskolás osztályfőnököm azt mondta, te, Attila, neked nem kell hivatalnoknak lenni, tanulj tovább, bármit is, csak hagyj magadnak időt, hogy megtaláld, mi akarsz lenni. Közben pedig már megfogalmazódott bennem, hogy szeretném megpróbálni a Színművészeti Egyetemet. Fel is vettek, olyan 25-26 éves koromban, és onnan indult igazából a pályám.
Jártál-e gyerekként színházba, ha igen, befolyásoltak-e ezek az élmények abban, hogy ezt a karriert válaszd?
Iskolás színházi látogatásokra emlékszem. A vígjátékok jobban megragadtak. A tanítóképzőben éreztem, hogy ki kéne próbálni a színészetet. Néhány tehetségkutató versenyen is részt vettem. Statisztáltam, kisebb szerepeket játszottam Nyíregyházán, Miskolcon, Békéscsabán. Egyik meghallgatás jött a másik után. Találkoztam Kerényi Miklós Gáborral, és ő javasolta, hogy ha komolyan gondolom, és nem csak egy hóbort, akkor jelentkezzem a Színművészetire. Ő adta meg a végső lökést.
Milyen volt kezdő színészként egy átlagos napod?
Minden idegszálunkkal az aktuális próbaidőszakban voltunk benne. Azt szerettem, ami most nincs, hogy minden próbaidőszaknak volt egy vége. Megvolt az előadás, és utána jött egy kellemes hét, amit meg lehetett élni. Aztán meg a következő produkció. Délelőtt próbák, este hattól pedig előadás. A kettő között vagy korrepetálásra mentünk, vagy éppen a friss levegőn voltunk. A nyarak voltak a legjobbak! Sokat turnéztunk – Baján, Sopronban, Szegeden. Nagyon sok helyen. Olyan volt, mint egy főiskolás osztálykirándulás.
Tervezed-e azokat a darabokat Fehérváron színpadra vinni, amiket Budapesten is játszanak?
Talán. A Viktóriát is játszottuk az Operettszínházban. Az elmúlt 26 évből onnan hozok nagy muníciót, s reményeim szerint azok egy részét itt is fogjuk tudni játszani. Budapesttel nagyon nehéz versenyezni. Persze, törekedni fogunk, hogy legyenek újdonságok, népszerű előadások.
Melyik volt az első darab, amiben játszottál? Hogyan élted meg?
Az első előadásom a Katonadolog című darab volt a Fiatalok Színházában, amiben statisztáltam. Ott találkoztam Feke Pállal, Szomor Györggyel, ő volt a darab egyik zenei szerzője. Amiről már a közönség is tud, az a Mozart az Operettszínházban. A nagy debütálás. Utána pedig a Romeo és Júlia.
Szeretnéd folytatni a zenész karriert? Tervezel-e saját dalokat kiadni?
Ez mindig felmerül, de a napi teendők elsodorják. Van egy-két dal a fiókban, csak nem jutunk el odáig, hogy teljességgel megvalósuljon.
Lányaid követnek-e ezen a pályán?
Luca most végez a Zeneakadémián, mesterszakon, de úgy néz ki, hogy az opera felé kacsintgat. Abszolút klasszikus. Emma építész szakon van a Műszaki Egyetemen. Aki leginkább reál beállítottságú, miközben rendkívül szépen rajzol! Anna pedig most harmadéves a Balettintézetben. Nem szeretnék beleszólni a döntéseikbe, sem befolyásolni őket.
Szerinted a mai fiatalokat érdekli a színház?
Remélem, hogy érdekli őket, és hát azon dolgozunk, hogy egyre inkább így legyen. Nem reménytelen. Egyrészt oktatás kérdése. Másrészről pedig divat kérdése is. Vannak a színházi műfajokon belül is népszerűbbek. Volt, hogy egy-egy színész miatt lett egy darab kelendőbb. Voltak olyan diákok, akik korábban kapcsolatba kerültek a színházzal, és jó élményben volt részük. Az is egy útja, hogy bevezessük a fiatalabb generációt a színház világába, hogy kedvenceket, „tinikedvenceket” kérünk fel előadóként. Hiszek abban, hogy mindenhogyan meg lehet szólítani az embereket, akármilyen generációhoz tartozzanak is. Csak meg kell találni a hozzájuk közel álló tartalmat, és azt, aki erre alkalmas. Azt ki lehet jelenteni, hogy mindenki a saját generációját tudja jól megszólítani. A színházban nagyon sok lehetőség rejlik, az meg már rajtunk áll, hogy ezzel tudunk-e élni. Végső soron a színház nagyszerű hely, hogy mindezt megvalósítsuk.
Vannak-e más eszközök, amelyek a színházat közelebb hozhatják a nézőkhöz?
Vannak eszközök persze, hiszen ez a célja szerintem minden színháznak. Sok helyen van színházbejárás, kulisszajárás, lehetőséget adnak, hogy egy-egy próbára be lehet nézni. Most éppen csinálunk egy Művészkijáró nevű, viszonylag új kezdeményezést, aminek kapcsán a nézők, vendégeink kérdezhetnek – ez egy kicsit interaktívabb találkozás a színészekkel. A közönség kíváncsiságát így is megpróbáljuk kielégíteni. Van a beavató színház, amikor a színház megy egy-egy iskolába. Azért keressük a lehetőséget az összekapcsolódásra.
(Valóban, ez a kezdeményezés iskolánkba is elért, ahol egy-egy színházi előadást követően Lőrincz Zsuzsa színházpedagógus és színészek tartanak a diákoknak rendhagyó irodalomórát.)
Hogy érzed, hogyan haladtok ezzel a törekvéssel? Vagy még az elején tartotok?
Én augusztus elsején vettem át a színházat, és valóban még az elején tartunk. Most még a Szikora János által tervezett évadot visszük végig. Egyetlen egy olyan gesztus került bele, ami hozzánk kötődik: ez az április 11-én bemutatandó Viktória című operett, amiben nagyon vicces és humoros jelenettel próbáljuk szórakoztatni a fiatalabb generációt, és kötjük majd az operett műfajához. Remélem.
A következő évadot viszont már meg is terveztük, előkészítettük: megvan, hogy miket fogunk játszani. Ebbe nem mennék bele, mert lesz róla egy sajtótájékoztató. Próbálunk arra törekedni, hogy mindenkit meg tudjunk szólítani, és célt érjünk minden korosztálynál. Ebben már valóban van lehetőségünk megszólítani a közönséget, és úgy alakítani az előadásrendet, hogy az majd a legnagyobb nézőszámot tudja produkálni – ez a szándék. Ha egy év múlva ülünk itt, akkor konkrétumokkal tudok majd nektek szolgálni. Hogyha sikerül elérni az április végi, május eleji bérletmegújítást, akkor talán a közönség is nagyobb bizalmat tud szavazni nekünk. Természetesen szeretném ugyanazt a prózai színházi színvonalat hozni, amit eddig is képviselt a Vörösmarty Színház. Most egy kicsit több lesz a zenés előadás. És talán a vígjátékokat előtérbe fogom helyezni.
Te sokáig az Operettszínház munkatársa voltál. Nagy különbség van-e szerinted egy fővárosi és egy vidéki színház között?
Igazság szerint a feladat nagyjából ugyanaz, csakhogy másképp működik egy színház a fővárosban, mint vidéken. Székesfehérvárnak csak egy színháza van, annak az egy színháznak kell kiszolgálnia a különböző igényű embereket. Eközben a fővárosban fontos, hogy határozottan elkülönüljenek a műfajok: az Operettszínházban csak operettet, a Madáchban musicalt játszanak. Ezek a színházak konkrét ajánlatot adnak a nézőknek, hogy mit is fognak játszani. Ellenben a vidéki színházaknak sokszínűnek kell lenniük, magának a műsorrendnek is változatosnak, és ehhez a közönséget is így kell bevonzani.
Mennyire volt nehéz az átállás a színészi pozícióról a vezetőire? Mik az előnyei, a hátrányai az igazgatói szerepnek?
„Ez egy folyamatos átállás, és folyamatos visszaállás is még. Nem könnyű. Néhány szerepemet megtartottam az Operettszínházban, de persze elsősorban a Vörösmartyban kell vezetőként teljesítenem. Nehéz, hiszen rengeteg olyan új feladat van, amire nem is gondoltam, hogy azzal foglalkoznunk kell. Hogy az öltözőben a szekrényajtókkal bajok vannak, például ilyen alapvető dolgok. Minthogy az is, hogy most a díszletezőlift leszakadt, akkor annak hogyan állunk neki, hogyan lesz meg a cseréje, a költségvetésbe hogyan fér bele, mit fogunk addig játszani, ez időben hogy oldható meg. A helyzet gyakorlatilag egy hónapos leállást jelent a liftmozgásban. A díszletezők kétszer fordulnak, mire az eszköz feljut a színpadra, ami nagyban megnehezíti az ő dolgukat is. Ezt az évadot most így dolgozzák végig, külön köszönet nekik is! Szóval ilyesfajta problémák… Amitől nagyon nehéz, az az, hogy a színészekkel nagyon keveset találkozom. Csak akkor, ha én rendezem őket, vagy ha én is játszom a darabban. Ez mondjuk hiányzik.
Hátrány, hogy a munkát az ember nem tudja befejezni, csak félbehagyni. Ez az igazgatásban a kihívás: csinálod, csinálod, és soha nem érsz a végére. Előny, hogy rákényszerít, hogy előre tervezzen az ember, hogy a többiek előtt járjon. Ebből adódóan ad persze egyfajta biztonságot is. Ezeket azonban még csak most tanulom.
Az a terved, hogy a fehérvári színházat nemzeti státuszba emeled. Ez a folyamat milyen hosszú időt vesz igénybe? Mit kell ahhoz tenni, hogy ez megtörténjen?
Van egy előírás, hogy az adott műfajból egy nemzeti színháznak mennyit kell játszania. Ide tartozik az opera, a balett, a zenés műfajok. Először is úgy vélem, hogy a helyeket kell megtalálni, mit hol játszunk. Jelenleg a színháznak három játszóterme van: a Kozák András Stúdiószínpad, a Pelikán Fészek és a Nagyszínpad. Úgy tűnik, mintha három külön egység lenne. Valójában nem. A Kozák fent van a Nagyszínpad fölött, és vannak áthallások, amik zavarhatják a nézőket. A Pelikán befogadó képességét tekintve hasonló, mint a Kozák Stúdió. És ez a kettő nagyjából kilövi egymást. Vagy az egyik, vagy a másik kell. Per pillanat a játszóhelyeink, az öltözőszámaink, a próbatermünk mind-mind kevés. Azzal, hogy a város tervei szerint megépül a zenekarnak a koncertterem, nyílik egy másik előadótér. És akkor vagy a Kozák vagy a Pelikán fog megerősödni. Akkor lenne a legjobb, ha három különböző, egymástól független, egymás áthallása nélküli játszóhely lenne. És ha már megvan ez a három független helyszín, akkor tényleg lehetne párhuzamosan sok mindent játszani. Kellene létszámbővítés is, hogy még több előadás lehessen. Nem beszélve arról, a színháznak nincsen saját zenekara, balettkara, tánckara, ha olyan az előadás, a program, ezt csak külsősökkel tudjuk megoldani. Egyszóval: még sok-sok apró és nagyobb fejlesztés vár ránk.
Köszönjük a beszélgetést!
Az interjú elkészítésében közreműködött Ódry Sára, a fotókat Karsai Dániel készítette a 12. C-ből.
Kuti Zoé 11. A