A Terror Háza Múzeum 2002 februárjában, a kommunista diktatúra áldozatainak emléknapja alkalmából nyitotta meg kapuit. A helyszín választása, mint ez a kiállításból is kiderül, nem véletlen: 1937 és 44 között a nyilaskeresztes párt-hungarista mozgalom központjaként működött, ekkor a Hűség Háza nevet viselte. A második világháborút követően az államvédelmi hatóság és jogelődjei tevékenykedtek a falai között. A múzeum termeiben látható kiállítási anyag is ezt a két időszakot idézi fel.
Iskolánkban hagyománnyá vált, hogy a végzős osztályok vezetéses látogatás keretében megtekintik a múzeumban található tárlatot. A 12. C osztály a pályaorientációs napot követően, december 5-én, pénteken utazott Budapestre, hogy megismerje ezt a történelmi szempontból jelentős emlékhelyet. Mivel én ezen a napon egyetemi nyílt napon vettem részt, ezért a homlokzatot kiegészítő, a múzeum megnyitásának idején komoly vitákat kiváltó pengefal tövében vártam osztálytársaim érkezését.
A belépőt az előtérben emléktáblák és nyomasztó, monoton zene fogadja, kissé beljebb lépve zokogó visszaemlékezők panasza és jajszavai teremtenek rendkívül nyomasztó légkört.
Érkezésünket követően csatlakozott hozzánk vezetőnk, Antal, aki kiosztotta mindenki számára azokat a fejhallgatókat, amiknek segítségével hallhattuk a nekünk szánt információkat. Szerintem ez rendkívül hasznos volt, mivel 30 fős csoport számára nehéz érthetően megfogalmazni a termekben látható tárgyakkal kapcsolatos sok-sok információt. A kiállítótérben fényképek készítése nem lehetséges, az utolsó helyszín, ahol felvételek készíthetőek a T-54-es harckocsi, amely az 1956-os szabadságharc eltiprásást szimbolizálja. Ezt leszámítva a tárlat időrendi sorrendben ismerteti az eseményeket.
Az első 3 helyiség foglalkozik a második világháború történéseivel: a német, majd szovjet megszállással, illetve a nyilas rémuralom időszakával. Ebből a tematikából számomra a legérdekesebb helyszín a nyilasterem volt, ahol Szálasi Ferenc nemzetvezető alakját szerepére és jelentőségére utalva egy bábbal helyettesítették.
A fal mellett elhelyezett telefonkészülékeken a megfelelő számokat feltárcsázva hangdokumentumokat hallgathattunk meg, míg a szemközti falon kiállított egyenruhák felett a képernyőkön korabeli híradó felvételeket láthattunk. Hátborzongatóra sikerült a Gulág bemutatása is: itt egy óriási marhavagonban találtuk magunkat, miközben a padlószőnyegen megjelenő térkép a Szovjetunió óriási kiterjedését és a táborok Magyarországtól való rendkívüli távolságát mutatták be. Ebben a teremben a tárgyak jelentős része Olofsson Placid atyától származik, akinek életútjára vezetőnk részletesen kitért, bemutatva az általa kidolgozott túlélési szabályokat, melyek a kényszermunkatáborban raboskodók számára az életet jelenthetik. Az atya életútját egy képregény is bemutatja, szabályai ebben szintén megtalálhatóak.
A látogatás a történelemérettségihez is jól használható segítséget jelentett: a kitelepítéssel kapcsolatos teremben bemutatták a fekete autót, a korszak egyik jelképét, egy csengő megnyomásával átélhettük a csengőfrászt, míg a beszolgáltatással összefüggésben a sertészsírból kialakított labirintus, a fekete vágás és a padlássöprés jelenségeit bemutató dokumentumokkal egészült ki. A koncepciós perek és a propaganda bemutatása idézte fel közvetlenül a belügyi szervek működését, Péter Gábor, az ÁVH vezetője, épp úgy saját tematikus termet kapott a bemutatás során, mint Mindszenty József, hercegprímás a rendszer egyik legtekintélyesebb áldozata. Mire ideértünk, már mindannyian eléggé fáradtak voltunk, de a leginkább sokkoló része a tárlatnak csak ezután következett. Egy borzalmasan lassan ereszkedő lift ejti fogságba a látogatókat (amivel kisebb csoportokban mentünk le): falai átlátszóak, sötétben ereszkedünk, közben egyszer csak váratlanul felvillan egy képernyő, és az ott megjelenő idős úr kedélyesen elmeséli, hogy miként zajlottak a kivégzések. Szerintem mindannyian alig vártuk, hogy kijussunk innen, de ami utána következett, az sem volt kellemesebb élmény. Egy pincebörtön rekonstrukciójában találtuk magunkat, ahol válogatott kínzási módszerek bemutatása következett. Ha csupán olvasnánk ezeket az információkat, akkor is rendkívül kellemetlen lenne elképzelni mindazt, ami itt történt, de úgy, hogy a cellák be vannak rendezve, a kínzóeszközök láthatók, még elviselhetetlenebb kiállítás hangulata. Az utolsó néhány helyiségen már szinte csak úgy vág át az ember, hogy legyen már vége az élményeknek- az internálás témája, a megtorlás akasztófái, a könnyek termének zseblámpái után a szovjet csapatok kivonulásának bemutatása nem oldja a kialakult görcsös szorongást és feszültséget. Csak az utcára kilépve javul a közérzet valamelyest. És az átéltek hatására a látogatók többsége talán alaposabban megnézi az épület külső falán elhelyezett portrékat, amelyek a gyilkos rendszerek, az épülethez is köthető áldozatok portréit mutatják. Ezután jó volt ismét a szabad levegőn lenni!
Összességében úgy gondolom, hogy érdemes mindenkinek egy ilyen vezetéses látogatás formájában ellátogatni ide, hiszen az ilyen tapasztalatok mutatják meg igazán, hogy milyen mérhetetlen szenvedést kellett átélniük mindazoknak, akik az adott évtizedek szereplői/elszenvedői voltak. Ezek a történetek és személyes sorsok pedig egyértelművé teszik, hogy ezek az események messze túlmutatnak a tankönyvben leírt tananyagon, és a jelenben is érvényes, továbbgondolásra érdemes következtetések levonására ösztönöznek.
Fekete-Jezsó Benedek 12. C