Az 1938-as esztendő jelentős vallási, egyházi vonatkozású rendezvényeket is felvonultatott.
Ezek sorába illeszkedik, illetve talán ki is emelkedik közülük a dísztemetés, melyet Prohászka Ottokár
püspök, „Magyarország apostola és tanítója” számára rendezett a város.
Prohászka Ottokár püspököt Székesfehérváron, a Hosszú temetőben temették el 1927-ben.
Tizenegy év elteltével került sor újratemetésére, melyet úgy kívántak lebonyolítani, hogy a Szent Jobb
fehérvári látogatásakor, zarándokok jelenlétében kerüljön erre az eseményre sor. A rendezvény első
momentuma május 30-án zajlott le, mikor a Szentháromság temetőnek is nevezett sírkert közelében
emberek ezrei gyűlek össze, fegyelmezett rendben várakozva, gyertyával vagy fáklyával a kézben.
A püspök testének exhumálására és hamvainak egy díszes koporsóba való áthelyezésére a
délelőtt folyamán került sor. Ekkor – tanúként, mások mellett – Csitáry G. Emil polgármester is jelen
volt, és az elmúlással és annak visszavonhatatlanságával kapcsolatos érzéseiről és gondolatairól
emlékirataiban részletesen beszámol. A politikusként is tevékenykedő, a keresztényszocializmus nagy
alakjaként tekintett püspök díszes ravatalát a sírkert bejáratának közelében állították fel.
A koporsóra készült piros-fehér-zöld selyemleplet a Katolikus Nőszövetség tagjai hímezték. A
lepel egyik oldalán a püspök címere volt látható: a keresztet csőrén tartó madár, félkörívben a „Dum
spiro, spero” jelmondattal, amit leginkább az „amíg élek, remélek” mondattal fordíthatunk és amely
Prohászka híres jelmondata volt. A másik oldalon a „Magyarország apostola és tanítója” felirat volt
olvasható szintén latinul, míg a ravatal hátterében – kandeláberek és dísznövények mellett –
villanyégőkből kirakott kereszt volt látható.
A ravatal mellett a család tagjai, illetve Széchényi Viktor főispán és Csitáry G. Emil
polgármester foglalt helyet, majd sorban a papság képviselői és a város és a vármegye vezetői,
kiválóságai. A püspök koporsójának érkezését a szemtanú beszámolója így jellemzi: „a lelkek
megrázzák elporosodott szárnyukat (…) megsúrolja lelkünket egy-egy szó, kézfogás, gesztus emléke,
egy-egy gondolatcsóva, melyet Tőle kaptunk”.
A szertartást Shvoy Lajos megyéspüspök vezette, aki székét Prohászka Ottokár utódaként
1927 nyarán foglalta el. Nemsokára a város minden harangja zúgni kezd, s mikor a város főtisztviselői
vállukra veszik a koporsót, katonazene hangjai közepette gyertyák és fáklyák százai indulnak útnak
beláthatatlan tömegben, hogy a püspök útját kísérjék, mint megannyi csillag.
A temetési menet útvonala mentén minden utcán emberek állnak tömött sorokban –
„felsővárosi gazdák, munkások, belvárosi urak, iparosok és diákok. Az eseményről készült
visszaemlékezésből érezni a hálát és a ragaszkodást: „a lélek pásztortüzeivel tiszteleg mindenki annak,
akitől valamiképpen mindenki kapott valamit”.
A püspököt kísérő „eleven tűzfolyó” a Szent István székesegyházig halad, s a fáklyát tartó
emberek sorfala között vonul be a menet a Bazilikába, ahol a szentélyben felállított ravatalra helyezik.
Majd hajnalban átviszik a püspök földi maradványait a Szent Anna kápolnába, hogy onnan majd az
Emléktemplomba kísérjék.
Ez a monumentális templom várta Prohászka Ottokár püspök hamvait, melyeket a Szent Anna
kápolnából június elsején délután fél négykor a Romkertbe szállítottak, hogy ott, Szent István
mauzóleuma előtt díszes ravatalra helyezzék. Miután a MÁV énekkara gyászéneket adott elő,
megindult a menet – a papság soraiban Angelo Rotta nunciussal és Serédi Jusztinián hercegprímással
– a Prohászka-templom felé. A menetben képviseltették magukat „egyesületek, leánykörök zászlóik
alatt, népviseletbe öltözött ifjúsági alakulatok, feketeruhás bányászok bányászlámpával a kezükben és
a vasutasok, az ő kemény, hitvalló vasutasai”. A koporsó hatlovas gyászhintón érkezett, az út két
oldalán többtízezernyi néptömeg kísérte figyelemmel az eseményeket. Majd másfél órát vett igénybe a
másfél kilométeres út.
A templomban Glattfelder Gyula, Csanád érseke tartott búcsúbeszédet, aki a püspök 1927-es
halálakor is komoly visszhangot kiváltó beszédet mondott. Beszédét követően helyezték el a
templomban a márványszarkofágba, mely Orbán Antal alkotása és a szónokló Prohászkát ábrázolja,
amint „a megdicsőülés angyala Istenhez ragadja”.
Shvoy megyéspüspök a főoltárnál térdre borulva mondott imát elődje lelki üdvéért, s az imába
hívek tömegei kapcsolódtak be. A tisztelgő tömeg még sokáig hömpölygött a szarkofág előtt, s mikor
már minden elcsendesedett, „akkor csuklik fel az egyik padból valami szívből szakadt, csendes
zokogás. A nagy püspök nővére siratja a testvért. Az Embert.”
Felhasznált irodalom:
vitéz Szarka Géza – vitéz Láng István: Székesfehérvár ünnepi éve – 1938, Székesfehérvár, 1939.
Csitáry G. Emil: Emlékiratok, Székesfehérvár MJV Levéltára, 2013.
Mózessy Gergely (szerk.): Shvoy Lajos: Önéletrajz – Források a Székesfehérvári Egyházmegye
Történetéből 1. (Székesfehérvár, 2002)
Mózessy Gergely: Egy főpapi címer értelmezésének lehetőségei. Prohászka Ottokár címere – chrome-
extension://efaidnbmnnnibpcajpcglclefindmkaj/https://epa.oszk.hu/03600/03610/00010/pdf/EPA03610
_turul_2011_2_052-064.pdf
a forrásmunkák felhasználásával összeállította: Fekete Zoltán tanár úr