Rengeteg virág, rekkentő hőség, rokonok és rohanás. A ballagás ballagóként fokozottan feszültség -és érzelemdús, végső soron azonban eddigi életünk egyik legszebb és legnagyobb fordulata.
Mint azt korábban már megosztottuk, május 3-án, szombaton került sor a 2024/25-ös tanév végzőseinek ballagására, először városi, majd iskolai szinten. Mind a városban, mind a Tópartiban szép és a tervek szerint zajló ünnepségben volt részünk, ugyanakkor – mint az számomra kiderült – a ballagás ballagó szemmel egészen más élmény, mint ahogyan én 3 éven át a sorfalból szemlélve gondoltam.
Először is, két nappal a rettegett érettségi előtt állva nagy kérdést jelentett, hogy egyáltalán meg tudjuk-e élni „A” ballagásunkat, hiszen míg a középiskolai tanulmányaink valóban lezárultak, az utolsó nagy kihívás csak ezután következett. És természetesen ott vannak a magával a ballagással kapcsolatos félelmek: ne essen az eső, de ne legyen túl meleg; legyünk csinosak, de vonulásra is alkalmasak; ne térjünk el a “menetrendtől”, de azért érezzük át, hogy éppen lezárul egy fontos korszak az életünkben! Azt hiszem, mindez ballagóként is és tanárként, illetve szervezőként is jelentős feszültségforrás az ünnepi hangulat közepette.
A ballagási stresszt végül maga a ballagás fokozatosan leépítette bennünk. Az egész iskola gyönyörűen feldíszítve várt minket – ez és a ránk váró tarisznyák már önmagukban megteremtették a “ballagunk” érzést.
A hőség ellenére kifejezetten “buli” volt kisétálni a Városháza előtt tartott városi ballagásra, én úgy éltem meg, mint egy utolsó nagy közös sétát a buszpályaudvarra – persze, most nem ez volt a célunk, de ugyebár az út a lényeg. A Városháza előtt pedig 1998 diák énekelte közösen a Himnuszt, majd végezetül a Szózatot, a kettő között pedig Borbély Levente Miklós, a XV. Fehérvári Versünnep győztese Tóth Krisztina Idő, idő, idő című versével, dr. Cser-Palkovics András polgármester biztató szavakkal, Böhm László, a Székesfehérvári Diáktanács elnöke pedig végzős diákként búcsúztatott minket. Majd a 20 résztvevő iskola képviselői felkötötték iskolájuk szalagját Székesfehérvár zászlajára. Mint ahogyan a polgármester úr kiemelte, a városi ballagás sajátos fehérvári hagyomány, és – mivel sokan nemcsak iskolájukat, hanem a várost is elhagyják – lehetőség arra, hogy búcsút vegyünk a napi szinten becsatangolt utcáktól, a város nyújtotta diákélményektől.
Az iskolába visszaérve már vártak ránk vendégeink, az alsóbb évfolyamos tópartisok és valamennyi tanárunk. Rövid szünetet követően elhangzott a számunkra utolsó becsengetés – az a jó hosszú tópartis -, majd útra keltünk, hogy búcsút vegyünk a nagy nehezen kiismert folyosóktól. Személy szerint nem vagyok oda a lépcsőkért, sem a sétálásért, de az alkalom, az előttem-mögöttem sorakozó osztályom és a közös éneklés szép élménnyé varázsolta az “iskolatúrát”.
Maga az iskolai ünnepség pedig az előző évekhez hasonló gazdagsággal zajlott: búcsút vett tőlünk iskolánk Főigazgatója, külön kiemelve, hogy míg a középiskola lezárul, rengeteg minden csak most nyílik ki; a 11. évfolyam nevében Egri Bella Liza verssel köszönt el tőlünk, és a Varga Júlia tanárnő vezette énekkar természetesen idén is különleges, jó hangulatú dalolással csalt még egyszer mosolyt az arcunkra. A végzősök nevében a 12.C osztályos Pető Boglárka búcsúzott az iskolától – nem is annyira beszéddel, mint az érzéseinket tökéletesen kifejező novellájával: melyben mindannyian egy zsúfolt vonaton utazunk, és mire át kell szállnunk a következő járatunkra, már nem is olyan sürgős, hogy célba érjünk. Bogi tökéletesen összefoglalta azt, amit valamennyien érzünk: a lezárás izgalmának és szomorúságának kettősségét.
Az ünnepség során kiosztásra kerültek a végzős plakettek is – sokan és a lehető legkülönfélébb tevékenységekkel érdemelték ki a TTT-s jutalmat.
A közös tópartis búcsúzkodást és a szülők rohamának túlélését követően mindenki visszavonult a saját osztályába, ahol az osztályfőnökök is – egyelőre csak formálisan – elbúcsúztak diákjaiktól. Azt hiszem, ez az a bensőséges pontja minden ballagásnak, amiről nem feltétlenül lehet vagy szükséges beszámolni. Az biztos, hogy ekkorra már mindannyian elfelejtettünk az érettségi vagy a meleg miatt idegeskedni.
A ballagás tehát, mint számomra közben kiderült, valóban egyszeri és emlékezetes élmény az ember életében. Nem sokszor találkozik egymással ilyen szépen a rengeteg virág, rekkentő hőség, a rohanás és a rokonok.
Szóval nagyon szépen köszönjük mindenkinek, aki díszített, sorfalat állt, szervezett, szavalt, énekelt, beszédet mondott vagy előre engedett minket a mosdóban, mert siettünk!