A 12.A osztály érdekes feladatot kapott Soltész Rita tanárnőtől drámaórán: egy tetszőleges festményszereplő szemszögéből írhattunk monológot. A további megoldásokat megtaláljátok a suliújság „Órán íródtak” rovatában!
A csók mögött- A kiszolgáltatottság monológja
Nem akarom.
Állandó ez a gondolat, mely a tehetetlenség sötét emblémájaként kavarog bennem.
Megannyi pillanat intelme, elfojtott impressziók miriádja most végleg áttöri lelkem
gátjait. S itt állok, elmerülve e momentum béklyójában- ebben az aranyfényű, kápráztató
börtönben, némán meredve a testemet birtokló ujjakra. Hátamon sebet ejt a körülölelő
arany, mely számomra nem a szépséget és a szabadságot, hanem a társadalom fojtogató
hálóját materializálja- a férfi megrögzött követeléseit. Mintha vágyai erőszakkal
akarnák hozzám láncolni a szerelem hamis illúzióját. De a csók pusztán az övé.
A férfi árnyékába taszított testem beleolvad az aranyló díszítésbe- a szecesszió formáival
összefonódik, levetkőzve emberi mivoltát. Az én lényem, az én akaratom mintha romba
dőlt volna az ékesség tündöklő bilincsei által. Mozdulatlanság övez. A kiszolgáltatottság
végérvényes életképében kővé dermedtem.
Ezen eszményített létben ő nemének ideálját testesíti meg: nem csak egy férfi, hanem a
férfiasság esszenciája. De vajon rám miféle szerep hárul a narratívában? Nem vagyok
más, pusztán egy eszköz. Egy szimbólum. Egy jámbor idom, aki türelmét a
végtelenségig képes markában tartani a nő megszelídítését rendeltetésének tekintő
férfiért epekedve- mindössze kiegészítőként suttogva a patriarchátus aranyozott fátyla
alatt:
Nem akarom.
Tisztában vagyok a konvenció által elfojtott realitással: én több vagyok ennél az
erőltetett szerepnél, ennél az eszményített női alaknál. Az én életem nem korlátozódhat
le erre az elenyésző, valótlan momentumra, erre a hamis értéket hordozó aranyra…erre
a férfira.
Vajon hogyan festene, ha szívem mélyébe kényszerült kívánságaim szabadon
megmutathatnák valódi értéküket? Miféle irányt venne sorsom, ha kinyilatkozásaim
ezen sóvárgást reflektálnák? S hogyan bontakozna ki e színlelt életkép, ha szavaim nem
tompított melódiaként, hanem mennydörgésként testesülnének meg?
S most mégis csak ridegen meresztem élettelen szemeim a bennem lakozó reményre.
Mozdulatlanul. Némán. A testemet birtokló férfi árnyékából szótlanul kiáltozva:
Nem akarom.
Takaki Shannon 12.A