Kasper Teréz tanárnővel az utolsó munkanapján beszélgettem. Ahogy mindig, szelíden, derűsen és több esetben meghatottan idézte fel emlékeit a kérdésekre válaszolva.
Jezsó Nikoletta (JN): Az első kérdésem az lenne, hogy miért pont tanár lettél, mi vonzott a pályára?
Kasper Teréz (KT): Tulajdonképpen én nem készültem tanárnak, nem mondhatom, hogy gyerekkorom óta tanár akartam lenni. Nálam ez úgy alakult, hogy inkább az idegen nyelvek varázsoltak el. Már az általánosban is szerettem az oroszt, aztán a gimiben elkezdtem tanulni az angolt. Az idegen nyelvek nagyon jól mentek, nagyon jók voltak az eredményeim, OKTV eredményeim is voltak, és ezért tudtam, hogy ezzel szeretnék továbbtanulni. Amikor bekerültem az ELTÉ-re a Bölcsészkarra angol-orosz szakra, akkor még, bár ez tanárszak, nem volt biztos, hogy tanár akarok lenni. Aztán jött a tanítási gyakorlat az ötödik évfolyamon, ami nagyon jó élmény volt, és akkor már tudtam, hogy én ezt szeretném csinálni. Úgy éreztem, hogy szót tudok érteni a gyerekekkel, és így kerültem a tanári pályára.
JN: Azt hallottam, hogy te nem is Fehérváron voltál középiskolás, hanem az Apáczaiba jártál. Elmeséled, hogy hogy kerültél vidékről Budapestre, egy ilyen neves gimnáziumba?
KT: Ezt az általános iskolai tanáraimnak, osztályfőnökömnek köszönhetem. 1971-ben az Apáczai Gimnáziumban kialakítottak egy kollégiumot tehetséges vidéki diákok számára. Én 1974-ben voltam nyolcadikos és az osztályfőnököm javasolta, hogy jelentkezzek. Volt egy komoly felvételi vizsga, az alapján lehetett felvételt nyerni állami támogatással nemcsak az iskolába, hanem ebbe a kollégiumba is, ami ugyanabban az épületben van, mint az iskola. Az általános iskolai osztályfőnökömre nagyon jó szívvel emlékszem vissza, nagyon törődött nemcsak velem, hanem mindenkivel, és tényleg hálás vagyok neki azért, hogy ezt javasolta, mert különben a szüleimmel erről nem szereztünk volna tudomást. Én voltam akkor a negyedik az iskolánkból, aki így került be az Apáczaiba, és még utánam is sokáig nagyon sokan jelentkeztek Bakonycsernyéről az Apáczaiba, és ezt a tanáraiknak köszönhetik.
JN: Ez egy nagyszerű lehetőség volt.
KT: Igen, ez egy nagyszerű lehetőség volt. Nagyon közel voltunk a tűzhöz, hiszen az Apáczai az ELTE gyakorló gimnáziuma. Ennek is köszönhetem, hogy bekerültem a Bölcsészkarra angol-orosz szakra, mert akkoriban nagyon kevés embert vettek fel idegennyelv szakra. Az angoltanáromnak is nagyon hálás vagyok, aki angol-latin szakos tanár volt, ő akkor ment nyugdíjba, amikor én érettségiztem, s bár már idősen tanított, de kivárta, amíg mi leérettségizünk. Nagyon nagy nyelvtani pontosságot köszönhetek neki, azt hiszem. A beszédkészség nem volt meg, mert akkoriban inkább grammatizáló-fordító oktatás volt a divat, illetve ez létezett. Probléma is volt, hogy nehezen mertünk megszólalni, mert egyszerűen az órákon nem beszélgettünk. De akkor is hálás vagyok neki, mert ő a tudása legjavát adta nekünk és nagyon törődött velünk. Tehát azt hiszem, nagyon-nagyon sokat köszönhetek a tanáraimnak.
JN: Amikor elvégezted az egyetemet, és utána elhelyezkedtél, emlékszel-e legelső napodra a katedrán? Milyen érzés volt?
KT: Talán a legelső napra nem. … Az biztos, hogy jó, nagyon jó élmény volt elkezdeni tanítani, az egyetem ötödik évében már úgy éreztem, hogy jaj, már elég volt a sok vizsgából, és én most már használni akarom azt a sok tudományt, ami bennem volt. Tehát szerettem kezdő tanárnak lenni. A József Attila Gimnáziumban kezdtem Fehérváron, visszakerültem Fejér megyébe. Nagyon jó osztályokat kaptam. Akkor a József Attila Gimnáziumban volt egyedül olyan osztály Fejér megyében, illetve Fehérváron, ahol a Rákócziban már angolt tanuló gyerekek folytathatták a tanulmányaikat, tehát nem kellett nekik elölről elkezdeni az angolt. Több ilyen csoportom is volt, nagyon élénken élnek bennem ezek az első osztályok.
JN: Biztosan nagyon jó élmény volt. Aztán 1994-ben átjöttél ide a Tóparti Gimnáziumba dolgozni. Milyen emléket őrzöl az első Tópartis napodról? Mennyiben volt más akkor, mint a Józsefben?
KT: A József meg a Tóparti között volt egy év Kodolányi Főiskola is, tehát én 93-ban jöttem el a Józsefből, akkor egy évig voltam a Kodolányi János Főiskolán. Az Idegennyelvi Lektorátuson tanítottam angolt, részben nulladik évfolyamos diákoknak. Nekik általános angolt kellett oktatni magas óraszámban, illetve idegenforgalmisoknak tanítottam üzleti nyelvet. Egy év után rájöttem, hogy nem éreztem ott olyan jól magam, nem okozott annyi örömöt a tanítás nekem, mint a gimiben. Úgyhogy az egy nehéz év volt, mert rájöttem, hogy tulajdonképpen nem jól döntöttem, és nem volt könnyű munkahelyet változtatni. Így kerültem a Tópartra. Az első napra itt sem emlékszem, de az örömre igen, hogy visszakerültem a gimnáziumba, egy olyan iskolatípusba, ahol nekem sok örömöm, sikerem volt. Öröm volt itt lenni.
JN: Rengeteg diákot oktattál és neveltél is. Miben voltak ők mások, ha így visszatekintesz, régen és most?
KT: Változik a világ, az biztos. Nagyon nehéz ezt megfogalmazni. Kreatívabbak tudnak lenni a mostaniak. Azt hiszem, hogy egy picit több gondom van az órai fegyelemmel. Nem az egész osztállyal van gond, hanem előfordul egy-két ember, akivel nehezebb, és régen talán ez kevesebb volt. Úgy érzem, hogy azért a gyerekek nagy részével még mindig szót értek.
JN: Az órai fegyelem problémájával teljesen egyetértek. Szerinted mi a mostani generáció erőssége, amiben esetleg többet mutatnak, mint a korábbiak? Példaként említetted a kreativitást.
KT: Nyilván azzal, hogy megjelent az internet és a számítógép, a digitális fejlődés rengeteg lehetőséget nyílt a számukra, ami a régieknek nem volt meg. De rögtön eszembe jut az a sok régi tanítványom, akik most már ötvenévesek és köztük is vannak hihetetlen tehetséges emberek nagyon szép karrierekkel, sikerekkel. Hadd meséljem el, hogy most volt egy érettségi találkozóm egy osztállyal, akiknek a József Attila Gimnáziumban voltam az osztályfőnökük, ők most 48-49 évesek. Csak utólag tudtam meg, hogy az egyik tanítványom a Magyar Érdemrend Tisztikereszt állami kitüntetését kapta. Annyira örülök és annyira büszke vagyok rá! A Tudományos Akadémia doktora és a Pázmány Egyetemen tanít és kutat, mérnök-informatikus. Rengeteg embert sorolhatnék, hihetetlen dolgokat értek el a régiek is, holott a mostaniaknak nyilván több lehetőségük van.
JN: Örülök neki, hogy kiemelted pont az osztálytalálkozót, van-e olyan emléked, az egész szakmai életedből, amire, ha visszaemlékszel, akkor az mindig mosolyt csal az arcodra?
KT: (zavartan nevet) Nagyon sok kedves tanítványom volt és bár ez nem a kérdésedre válasz, csak most valahogy előtolult az agyamban, hogy nagyon örülök annak, hogy abban fejlődtem, azt hiszem, hogy jobban tudom segíteni azokat is, akiknek esetleg nem olyan jók a nyelvi készségeik. Mert ugye könnyű azokon segíteni, akiknek eleve jó a nyelvérzékük. Türelmesebb lettem azokkal is, akiknek nem annyira jók az ilyen jellegű készségeik és ennek örülök.