Trianon

1, Bernárd Ágost sötétbarna bajusza alatt némán füstölgött a cigaretta. A halványszürke felhő lassan keringett a napfényes szobában. Drasche-Lázár nem szerette a füstöt, ezért a nyitott ablak mellé telepedett és csöndesen bámulta a Nagy-Trianon palota krémszínű falai előtt elterülő szigorúan élre simított franciakertet.

Egyikük sem akart itt lenni, legalábbis Bernárd biztosan nem. Még a fronton is jobb lett volna, úgy gondolta. Eszébe jutottak a sárban és vérben eltöltött hónapok. Nem is tudja mennyi időt szenvedett kint. Sokat, biztosan többet mint amennyit megérdemelt.

Aztán ezt kapta cserébe. Népjóléti és Munkaügyi miniszter. Csak tudná mit keres itt Versailles-ban egy Népjóléti és Munkaügyi miniszter. Lenne inkább megint Kelenföldön a Munkásbiztosító főorvosaként. Ennél az is jobb volt, ennél minden jobb volt.

Mutató, és középsőujja közé fogta a cigaretta narancsosan izzó szálát, és a fülledt nyári levegőbe eresztette a füstöt. Zsebórájára nézett, mely hűségesen 16 óra huszonöt percet mutatott, majd visszapasszírozta mellényzsebébe. A cigaretta némán égett a kezében, nem volt kedve újra beleszívni, nem kívánta a dohány ízét.

Amúgyis elszorult a torka, nyelni sem tudott igazán. Mellkasára valami baljós nehezék telepedett, ami egyre csak nőtt. Miért neki kell ezt aláírnia? Hát ő egy egyszerű ember, nem valami főméltóság! Egyre nehezebb volt beszívni a levegőt, küszködnie kellett hogy elég oxigén szabaduljon be tüdejébe. Miért nem írja alá az Apponyi gróf? Hát ő tárgyalta! Vagy a Tisza gróf, vagy a király? Hát ők találták ki az egészet, ők csinálták meg ezt itt mind! Hirtelen megállt a lélegzete, és olyat horkantott amire még Drasche-Lázár is felfigyelt.

Szépen lassan itta a levegőt, mintha csak kortyolgatná. Behunyta szemeit, és megtámaszkodott a combjain. Nagyon nem tetszett neki, hogy rászakadt ez az egész, egy ilyen súlytalan embernek kell magára venni egy ekkora terhet.

Az aranyozott ajtó kivágódott, és mikor kinyitotta szemeit, egy jól öltözött alak állt előtte. Vékony bajusza alatt csak két szót eresztett ki <Möszijö! Szelör> (Uraim! Itt az idő)

 

2, A labda magasan röpült végig az utcán. Lacika szélsebesen loholt utána, alig vett levegőt. Hát muszáj volt kergetni, mert ez volt az egyetlen labda a faluban, legalábbis szerinte. A harcok rendesen szétverték a házakat, és az utakat. A valaha fehérre meszelt, majd a sártól bebarnult falakon még látszottak a golyó ütötte nyomok. A Lacika apja által összekapargatott bőrökből varrt labda is megcsodálta a romokat, miközben a csupasár úton pattogott végig.

A gyerek hiába üldözte a játékot, az egy szekérkerék által feltornyozott sárdombocskán felröppent az égbe, majd kecsesen belehullott egy útszéli pocsolyába, minek tartalmából megkínálta a mellette álló kék egyenruhás katona lábszárkötőjét.

A magas férfi bakancsával messzire rúgta a bőrt és egy Lacika számára ismeretlen nyelven eldörgött pár szót. Nem magyar volt, de nem is tót. Mind a kettőt ismerte, és ez biztosan egyik sem volt. De szász sem volt, az is ismerte, mert a postás bácsi, a szemüveges, a Konrád az szász volt, és voltak neki azok a szentségelései amikor nem volt kedve dolgozni. Sokat szentségelt mert mindig inkább a Mariska néninél lett volna az ivóban. A papa részegesnek alaknak hívta mindig. Akkor is ittas volt amikor ezek a kékruhások jöttek, azt mert épp a postásegyenruhában botladozott az utcán azt hitték a császár katonája és lelőtték. Ezt nem a papa mondta, hanem a Žižek bácsi, aki császári katona volt, aztán most, hogy félkarú lett csak ül egésznap az ivó előtt és ilyeneket mesél. Hogy milyen volt a Császári seregben.

De már nem is császár volt, hanem valami más. Ezt a papa mondta, szóval biztos így volt. Mostmár más volt az uralkodó, valami elnök vagy mi. A papa azt mondta úgy működik mint egy polgármester. Lehet, hogy akkor ő a főpolgármester, vagy a nagypolgármester. Hát biztos az is egyfajta császár. De a papa szerint az új császár már nem is szász, hanem cseh. Nem tudta, hogy egy cseh is lehet császár, de ha ez történt akkor biztos lehet.

Nem értette ő ezt az egészet. Már nem a sötétes kék, vagy ahogy a papa hívta csukaszürke egyenruhások álltak az utcán hanem ezek a világoskékek. Nem is beszéltek itteni nyelven, a császár sem császár már, és az új uralkodó meg cseh. Lacika nem értette ezt a dolgot, hogy a papa miért szomorú, pedig vége volt a Nagy Háborúnak. Inkább csak szaladt sáros utcán végig a labdája nyomában. Nagyon gyorsan kellett futni, már alig bírta tüdővel, de nem állt meg. Az a labda az övé volt, és nem hagyta hogy elvesszen.

 

3, Szászrégen nagyon szépen fel volt díszítve amikor bevonultak. Ifjabb Hábetler János honvéd nagyon meg volt elégedve. A Botond hangosan dübörgött alattuk, azonban a népviseletbe öltözött lányok, és gyerekek illetve vasárnapi ruhát felöltő férfiak lelkes üdvrivalgását sem a teherautó, sem a menetoszlopban haladó Csabák és Toldik nem tudták elnyomni.

Hábetler Jani boldogan támaszkodott a jármű platójának oldalára. Vastag, sötétbarna bajusza alatt szájára szélesebb és szélesebb mosoly ült ki, amint a menetoszlop lassan és büszkén elhaladt az embertömeg előtt. Itt kint volt az egész falu, nem úgy mint Naszódon. A németek is kint voltak mind. Tudta melyikek azok, mert olyan karszalagjuk volt meg folyamatosan karlendítettek. Nem tudta miért csinálják, biztos mindegy volt nekik, hogy magyar vagy német katonák jönnek, csak ne a románok.

Végülis értette őket. Az apja, idősebb Hábetler János volt vörös katona, de ezt nem volt szabad mondani senkinek. De szóval miután Szolnokon felbomlottak ő hazament pestre. Akkor is ott volt amikor bejöttek a románok. Az apja azóta is köp egyet, ha szóba kerülnek, mert elvitték a katonaládáját. Ifjabb Hábetler Jani már Szatmárnál eldöntötte, hogy ő meg majd egy román katonaládáját fogja elvinni.

Persze csak ha találkoznak még románokkal, mert mióta meghúzták az új határokat már nem látták őket. Mondjuk ezt nem gondolta bajnak. Erdély magyar föld volt mindig is, másnak nincs keresni valója itt. Legalábbis ő így gondolta. Meghát nem csak ő, így gondolta ezt mindenki a rajban, a szakaszban, a zászlóaljban, a században, az ezredben, az 1. magyar hadseregben és egész Magyarországon.

Így volt ez jó, hogy végre ők is kapnak valamit. Hát nem csak románok, szerbek meg csehszlovákok haltak meg a Nagy Háborúban, hanem magyar honvédek is! Az egész haza összeomlott akkor! És később sem lett jobb! Jöttek ide csehszlovákok, románok, szerbek mindenki! Csak veri őket az isten! Hát ennyit megérdemelnek nem? Hogy a saját földjüket a saját csizmáik tapossák nem?

Így volt ez jó, mert végül tényleg az igazság győzött. Mikor a magyar hadoszlop áthaladt a visszaszerzett falvakon, Ifjabb Hábetler Jani úgy érezte, hogy tízmillió magyar kapott elégtételt az őket ért sérelmekért. Ezt jól kitalálták a vezető emberek. Isten áldja őket gondolta, Horthy Miklós Kormányzó Őfőméltóságát, Teleki Pál Miniszterelnök urat és mindenkit aki ehhez hozzájárult.

A magyar menetoszlop hosszan dübörgött keresztül a Szászrégenen. A szeptemberi napsütésben a boldog honvédek süttették arcukat, és boldog falusiak éljenezték ezen tettüket. Azon a napon mindenki boldog volt, leírhatatlanul boldog.

 

4, Az F-16-osok lélektörő hangja már rég nem volt hallható, ezért Mirkó úgy döntött előmászik a gödréből, ahol már majdnem egy órája lapult. Nem volt veszélytelen kijönni mert a bombázás szétvitte az egyik Urált ami lőszert hozott, és a golyók meg gránátok mindenfelé pattogtak. Még a föld alatt is lehetett hallani ahogy a tűzben egyenként robbannak szét a héthatvankettesek és a szélrózsa minden irányában köpködik a hüvelyeket, meg a golyókat.

Mirkó mégis úgy határozott, hogy kikaparja magát a lövészárokból, mert már nagyon fájtak a behajlított lábai. Amikor az első bombák becsapódtak a fejük felett, valahogy beomlasztották a földbe vájt pihenőkörletet és eltemettek vagy tíz embert. Mirkó már meggyőződött arról, hogy nem élték túl, hát ötven perce kuporog itt volt ideje szólongatni őket szerbül is magyarul is. Nem is a bombába haltak meg hanem, hogy megfulladtak a föld alatt. Tudta jól, hogy ő csak azért élte túl mert a bejáratnál állt, és mivel oda két hete új tartógerendákat raktak ,mert a régiek teljesen elkorhadtak, a friss és erős fák tartottak annyira, hogy éppen egy embernyi helyre nem engedték be a földet.

Megigazította a kalasnyikovot ami teste alászorult, és már jó ideje nyomta az oldalát, majd elgémberedett ujjaival kaparni kezdte a földet. Azt nem tudta, hogy jó irányba kapar-e csak kapart. Szépen lassan vésett a sötétben, majd eszébe jutott bajonettje, így mellénye pántjához nyúlt, és kihúzta kését a tokjából, majd elemi erővel bontani kezdte az őt a külvilágtól elzáró földhalmot.

Az éppen embernyi lyuk megtelt porral, ami még kényelmetlenebbé tette számára a helyzetet. Összegyűjtötte maradék nyálát, és köpött egy nagyot. A nedvet szinte rögtön beszívta a talaj. Megtörölte szemeit és folytatta az ásást. Nagyon szomjas volt. A torka annyira kiszáradt, hogy még a keservesen összehozott nyelés sem enyhített rajta.

Nem tudta mikor volt ilyen szomjas utoljára. Talán amikor elmentek a Sinkóval robogózni. Horgosról mentek ki egészen a Tiszáig. Nagyon meleg nyári nap volt, szinte égett minden. Nem a főúton mentek, hanem mellékutakon meg földeken át ezért az út eltartott egy órát legalább. Induláskor azt gondolták gyorsabbak lesznek ezért nem vittek vizet. Na akkor tényleg azt hitte megpusztul.

Gondolatait száraz köhögés szakította meg. Szeretett volna köpni megint de már nem volt mit. Érezte ahogy a por egyre jobban megtölti a tüdejét, ezért sötétzöld zubbonyával próbálta meg eltakarni száját és orrát.

Haljon meg az összes amerikai pilóta, gondolta Mirkó. Dögöljenek meg mind ahányan vannak! Essenek rájuk az ötszáz meg ezer kilós bombáik! Hát ezek Taszárról szállnak fel! Ezek magyar földről bombázzák a magyarokat! Hát a század fele magyar volt! Soroztak be srácokat Szabadkáról, Zentáról, Eszékről, Újvidékről meg minden honnan! A Sinkót lelőtték a horvátok Vukovár alatt!

El kellett volna szökni neki is mint a többieknek. Nem tudta miért ment be a laktanyába, miután megjött a parancs. Át kellett volna szökni Magyarországra, neki is meg a Sinkónak is. Az anyaországban nem lett volna bajuk. Ott biztos nem.

Mirkó már nem kaparta a földet. Szuronyát még szorította ugyan, de már csak ziláltan lélegzett. Elgyengült. A porral telt üregben levegőt már alig kapott, teste elernyedt, és szépen lassan elvesztette az eszméletét.

 

5, <Dobri Ránok>! Balázs így köszönt a bizottságnak, mikor fehér ingben belépett a húsz éve fehérre meszelt tanterembe. Ukránul köszönt mert nem lehetett máshogy. Pedig ő is magyar volt és a háromfős tanári bizottság is magyar volt. Mégis ukránul kellett jó napot kívánni a nyelvtörvény miatt. Nem volt mit tenni, csak ezen a nyelven lehetett leérettségizni, szóval ukránul köszönt, amire a vizsgabiztos is ukránul felelt.

Becsukta maga mögött a rendszerváltásból megmaradt ajtót, és lassan megindult a bizottság felé. A szívére tizenkét tanév súlya nehezedett, melyet kívülről csodálatos nyugalommal cipelt. Balázs mindig is ilyen gyerek volt. Kívülről kősziklaként várta a vihart, csak belül zakatolt mint az MTZ amivel az apja traktorozott. Ezt nem tudatosan csinálta, legalábbis először nem. Ez a külső nyugalom zsigerből jött neki, csak akkor amikor a Misi mondta, hogy a francért ilyen nyugodt, akkor kezdett el direkt rájátszani.

Még az ajtó és a padok közti táv felét sem tette meg amikor már fejben lejátszotta a teljes beszélgetést amit majd a vizsgáztatókkal fog lefolytatni. Úgy képzelte, hogy majd valamelyikük megjegyzi milyen szépen felöltözött, amire ő válaszol valami vicceset, és akkor jó lesz a hangulat.

Megigazította nyakkendőjét mert tényleg szépen felöltözött, fehér inget, fekete nadrágot is vett. A haját levágatta mert az anyja elküldte. Csak a cipőjébe lehetett belekötni. Az egy sima fekete Adidas volt. Használta már pár éve, nem is tudja mikor kapta.

De jó volt ez egyébként, hát sima cipő. Jó nyilván nem egy olyan ami a Grísa lábán feszült, de attól még teljesen jó. Persze hülyén nézett ki az öltöny meg a tornacipő, de nem tudott vele mit kezdeni. Az ő apja nem volt orvos ember, hanem csak traktoros. Lehetett volna egyébként orvos, vagy mérnök vagy képviselő vagy bármi, csak hát innen Kárpátaljáról nehéz volt kitörni. Nem is sikerült sokaknak.

Az igazgató is biztos ezért hívatja magát Alekszej Alekszejevicsnek. Pedig Sándor volt. Nem is tudja milyen Sándor, mert régen is csak Sanyi bácsinak hívták. Aztán persze már nem szabad így hívni, ez pedig nem tetszett neki. Ha az ember magyarnak született, akkor bárhol él legyen is büszke, hogy magyar. Akármeddig is jut vele az életben. Az apja is büszke volt, az ő apja is meg az ő apja is. A dédpapa volt csehszlovák meg szovjet is. De csak az okmányaiban, valójában ő mindig magyarnak mondta magát akármikor kérdezték. Legalábbis Balázs apja ezt mesélte egyszer mikor beborozott. Sokszor volt ilyen, ekkor mindig anekdotázott a fater. Vagy anekdotázott vagy hosszan beszélt arról, hogy miért fontos az, hogy ők magyarok.

Balázs végre elért a padhoz, és helyet foglalt az eredeti zöld festést csak nyomokban tartalmazó, de legalább roskadozó széken. Senki sem jegyezte meg milyen szépen öltözött fel, csak az orra elé toltak húsz fehér papírdarabot. Választott egyet, amit a biztos megfordított, és felolvasta a szöveget. A Nagy Honvédő háborút húzta. Ahol a németek magyar segítséggel lerohanták az országot, és elvettek területeket.

Kényelmetlen téma volt. Eszébe jutott az apja, ahogy piros orrával szavalja a Nélküledet. Eszébe jutott a magyar zászló a kis lakótelepi nappaliban, ahogy lóg a kanapé fölött. Eszébe jutott a magyar címer ami eddig ki volt rakva az ukrán mellé a falra. Valamiért úgy érezte, és nem először tört rá az érzés, hogy honvágya van. Furcsa volt az egész, egyáltalán nem értette a dolgot. Mindegy, inkább elkezdett beszélni. Magyaroknak, magyarokról, ukránul.

 

7, Máténak nem tetszett ez az egész. Az egész város tele volt mindenféle emberrel. Jó mondjuk nem volt annyira vészes mint az augusztus 20, de a villamos akkor is tömve volt Hatvannégy vármegyés pólót viselő arcokkal. Mondjuk nem csodálkozott, hisz június 4 volt, Trianon.

Az anyja idiótának tartotta az összeset. Mindenkit, aki kijár a Kárpátia koncertekre, vagy bomber dzsekit meg fekete bakancsot hordott kopasz fejjel, vagy csak felnyomta az Ignis hátuljára a Nagy Magyarország matricát. Az anyja idiótának tartotta az összeset, de Máté nem.

Ő úgy gondolta, hogy jobbos meg szélsőjobbos elemek nagyobb tábor annál, minthogy csak egy idióta jelzővel el lehessen intézni. Persze nem igazán kedvelte őket, de attól még tisztelte a szellemiségüket mert úgy gondolta ez így helyes. Nem tudhatja azt miért az valakinek a meggyőződése ami. Miért akar egy adott személy fehér karácsonyt még egy másik szerint áldja meg az isten Horn Gyulát.

Elvben azt várta el, hogyha ő tiszteli az ellenkező oldalt, akkor az ellenkező oldal is tisztelni fogja őt. Gyakorlatban tudta, hogy ennyire egyik oldal sem értelmes. Ennek ellenére ő mégis úgy gondolta, hogy meg kell hallgatni mindenkit, akkor egyszer talán őt is meghallgatják.

Elővette a telefonját és megnyitotta rajta az amerikai fateros játékot, amiért a Misi mindig cseszteti. Azért ő játszotta, mert élvezte. Begyűjtötte a pénzt, a kaját, az elemeket meg a fát amit a különböző szobák kitermeltek, majd megnyitotta a térképet.

Ebben a pillanatban a villamos megállt és az egyik lelépő hangos káromkodásokkal illette a sárga Combinón maradó mindent vissza pólós egyéneket, akik közül a legnagyobb kezében egy árpád sávos zászló is szorult, melynek mint kiderült a jó kívánságokat címezték, ugyanis a sértett szerint túl sok helyet foglalt az a náci szemét.

A csoport tagjai erre hasonlóan úri hangnemben visszaordítottak, majd egy kollektív bemutatás és a villamos elindulása után elkezdték egymás közt megvitatni az eseményeket.

Máté végig mellettük ült, így tisztán és érthetően végighallgathatta, hogy miért áruló minden balos, és miért kéne az ilyeneket Szibériába küldeni. Az egyik férfi meg volt győződve, hogy a másik fél cigány volt, így hamarosan ezt a népcsoportot is köpködni kezdték, majd azért jó szerencsét kívántak a románoknak is.

Ekkor egy önérzetesebb, egyetemistának látszó lány közbeszólt, hogy miért ilyen gyűlölködők, majd mire a hat nagyobb termetű férfi ráfordult, két darab, kék festőoverallt fehér foltokkal viselő férfi is ott termett. A munkásoknak látszó fickók gyorsan a lány védelmére keltek, így hangos szócsata kezdődött, melyben először a trianoni megemlékezés fontosságát elemezték közösen, majd miután nem jutottak konszenzusra, mindenki elkezdte szidni mindenki anyját, származását, ideológiáját és nemi irányultságát.

Máté nem sokat törődött a dologgal, azért a villamoson nem először történt ilyen. Azon azonban meglepődött, mikor a jó öreg négyes-hatos a Margit híd közepén megállt. Először azt hitte valami para van a Combinoval és meglepetten körbekémlelt. Az is furcsa volt, hogy az eddig nagyban vitatkozó alakok hirtelen elhallgattak, és lehajtott fejjel magukba mélyedtek. Mindenki csöndben volt.

Máté megnézte az időt. 16:32 volt, ekkor írták alá a szerződést. Pont száz éve pont ezen a napon, pont ebben a perceben. Mennyi minden történt azóta, gondolta miközben ő is csönden nézte a földet. Horthy-korszak, második világháború, Rákosi-korszak, ötvenhat, Kádár-korszak, rendszerváltás, Antal, Horn, Orbán, Medgyessy és Gyurcsány kormányok. Tanácsköztársaság, királyság, népköztársaság, sima köztársaság. Panelrengetegek és balatoni villák. Milliomos vállalkozók és nyomorgó szegények. 7-es BMW és Suzuki Swift. Száz év alatt volt itt minden.

A villamos újra megindult, és Máté önkéntelenül is a vitasarok felé nézett, hogy újra kezdik-e. Nem kezdték. Mindketten szótlanul és komoran álltak egymás mellett. A Nem, nem, soha pólós alakok, a vászontáskás egyetemistalány és a kék nadrágos festők feszülten nézegették egymást az Árpád zászló alatt.

Máté csak nézte őket és egyetlen gondolat járt a fejében. Trianon nem csak a történelmi Magyarországot szakította szét, hanem a száz évvel későbbit is.

Szalai Ármin

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

%d bloggers like this: