Kácser László kiállításához
Prepozíció:
Széparányú nyári délután a füredi parton. Nem Egry dinamikus erővonalait rajzolja a víz, talán Udvardi Erzsi szakrális áhítatát vélem benne felfedezni…közvetlenül a tó partján ülök, – a Szívkórházból egy kis időre kiszökve – gondolataimmal. Kezemben – nyitott könyvként lelki társam – Lao Ce: „Az út és erény” című lelki bedekkere. Ilyen esetekben mindig hozzá menekülök. Most is eszembe jutott erkölcsi tanításainak egy kis részlete: „azért a bölcs /sürgés nélkül működik / szó nélkül tanít / alkot, de művét nem birtokolja / beteljesült művét nem félti / s mert magának nem őrzi / el sem veszíti.”
A tó tükréből teret merít az ég…, a teremtő gondolat a lélek legmélyére száll. De hirtelen kis szél töri össze a felszín érzékeny ezüstjét, és az idilli képet összezavarja. A felszín textúrája megtörik. Nyugtalan kis diszharmóniák borzolják lelkemet; – befelé figyelek… Látomásképpen beugrik egy képsorozat: egy kiállítás, amelyet én nyitottam meg valamikor. Tizenkét, egyenként is falfelületeket uraló műből állt; egy fázisfolyamat egymást követő rekonstrukciója. Egyetlenegy kerekded alma stációi voltak, héjának szisztematikus, folytonos lenyúzásától kezdve. A héj időbeli, fokozatos megcsavarodó agóniáján át az alma pőre lemeztelenített lényegét feltárva. Az elmúlás stigmái már megmutatkoznak testén.
A műsorozat egy első kiállító, fiatal művész Kácser László kitárulkozása volt, amely ott a Balaton partján, a tökéletes felszíni harmónia szél által összetört átlényegülését villantotta föl számomra. Ez a fiatalember a Krisztus előtti negyedik évszázadban élt tao-ista filozófus Lao Ce reinkarnációja is lehetne korunkban, – gondoltam akkor.
Az Út és Erény ösvényén:
Az az út, amelyet Kácser László az eddigi, több évtizedes alkotói életpályája folytán bejárt és felmutatott; a lélek mélységéig vezet. Művei etikai, esztétikai viszonyai, magatartása, jól példázzák az alkotói tevékenység paradoxonjait; az emberi lélek megismerésének átlényegülését. Stendhal axiómája merül fel tantételként: „A művészet az emberiség lelkiismerete”
Amíg napjainkban a művészetek általában a felszín, a felszínesség és a külső látványok akrobatamutatványait próbálják elhitetni, addig Kácser László a felszínről, a jelenségről lehántva burkát, a lényeg felé orientálódik. Ebből néhány soromra asszociálok: „Homlokom mögött a holnap őröl, / verset hántok a korhadó időről.”/ Így jutunk el a lényegig: az emberiség mindent magába foglaló reinkarnációjáig, így juthatunk el annak szubsztrátumáig. Ez az emberség és a humánum. Ez áll művészetének tengelyében. ÍME AZ EMBER; – önmaga művészi alkotómunkájának alanya és tárgya. Számára a Janus-arcú felszín hamis olvasatai, szimplifikációja nem elegendő. Törekvéseivel, kísérletezéseivel a megvívás és vívódás eredményeképpen létrejön a szívverésével megalkotott mű. Többrétegű és egymásra vetített tartományú ikonikus felületei, a jelentés legmélyebb olvasatát hordozzák. Ezt akár a lélek viviszekciójának, élveboncolásának is nevezhetnénk.
Bepillantást nyerhetünk önmagunk megismerésének interaktív folyamataiba. Nem hagy bennünket elveszni a textúra változatos sokféleségébe; – sokoldalú komplexitását kell megragadnunk. A jelentéstartalmak kifejezésére a szerves, organizált forma létrehozása a célja. Alkotásai sugalmazások és tömör állítások is egyben. Ez hasonló az olasz Bruno Minari megközelítéséhez, aki kollázsaival, különböző, egymásra vitt rétegek eltérő faktúráival, a felületek és színek külső dinamizmusával éri el a nézőben az állandóan változó esztétikai élményt. A forma és szín plasztikus struktúrája a nézőben létrehozza a metamorfózist. 
Íme Kácser László átlényegülésének folyamata: – Lásd a csatolt költeményemet: „Kácser László metamorfózisa (Lao Ce mester tanításának szellemében)” – a Fohász fényért c. kötetemből.
-*-
Méltán asszociálható az ókori bölcs, Demokrítosz mindmáig igaz moralitására, mely szerint „Mindennek mértéke az ember”. Vajon az önmagát feltáró alkotó milyen mértéket állított föl, amelyet meg kell lépnünk, hogy eljussunk műveihez? „Az ember jelet hagy, ujjlenyomat lesz, tovalép…miért” – írtam róla 2009-ben. Kácser László azt az ujjaival rejtjelezett nyelvet tanítja nekünk, melyet már Lao Ce évezredekkel ezelőtt megfogalmazott írván: „a bölcs szó nélkül tanít”. Amelyen keresztül önmagunkat megszólíthatjuk, megtalálhatjuk, magunkra eszmélhetünk.
Korunk egyeningerben gazdag; ezért egysíkú. Ugyanakkor a kaotikus metaforák útvesztőjében eltévedhetünk. Kácser László az Út és Erény ösvényeit kínálja a lélek eltévelyedése helyett. Alkotásaiban, installációiban a megteremtő és a mű fúziója jön létre a szemünk előtt. Kezek felmutatása, az ujjak mágiája, – kézjegyek és kézjelek, a kézbeszéd, a daktil ikonikus, non-verbális üzenetével mutatja be nekünk átvitt értelmű önarckép áldozatát. Az áldozat – misztikus eszköz ősidőktől fogva, amelynek rítusai által be kell következni a katarzisnak, a lelki megtisztulásnak.
Az áldozás misztériuma végigkíséri az élő természet világát. A Prédátor és a Préda örök kölcsönhatásban megteremti az egyensúlyt, de soha nem hoz létre harmóniát. Mi a szerepe annak az áldozásnak, művészi tevékenységében felmutatott áldozatnak, melyet Kácser László sugalmaz számunkra?
A lélek áldozatának felmutatása ez. Azon kevés művésznek manifesztációja, akik a lélek legmélyére szállnak és sosem öncélúan. A tudat alatti énünkből ennek segítségével a faktúrákon keresztül az emberi kéz ujjainak pőresége mögött és között, előtűnődik bennünk is egy lélekmadár, vagy egy arc, – emlékképek asszociációja.
Ez a halk visszafogott és ugyanakkor felhívó jellegű lázadás a huszonegyedik század zsarnoksága, nemtörődömsége, egysíkúsága ellen. Ady évszázados áldozata jut eszembe a művészről, aki szintén „ember” kívánt lenni az „embertelenségben”. Az alkotó művei felrázzák a szemlélőt. Kácser László, – lehántva a jelenség, a felszín esetlegességeit, – a legérzékenyebb belső önmagunkat keresi és mutatja föl áldozatul: Hát nem veszitek észre, hogy ideje van a lélek főnixmadarának újjászületésére? Hát nem vesztitek észre; itt az ideje, hogy lélektükrötök üvegéről végre letöröljétek a rájuk tapadó felszínes, rárakódott szennyet?
Kácser László képzőművész installációi, képei, kiállításainak atmoszférája felszólít bennünket arra, itt az ideje, hogy levessék álruhájukat a szavak. Itt az ideje megmosni lelkünket a valódi, igaz élet igéinek forrásvizében. A művész installációi, képei, nagy akarásai, a morális lét tovább gondolására késztetnek, és erkölcsi, etikai tanítást sugároznak. Gondolatainak formába öntése, esztétikai megközelítései, áldozatának misztériuma méltán mutathatnak példát, utat a mostani felnövő, eljövendő művésznemzedékeknek.
Utóhang:
Széparányú nyári déltán a füredi parton. Közvetlenül a tó partján ülök. Minden ugyanaz mint volt? Nem. Mert most anyátlan árnyékok jajonganak bennem, vak kölykei az alkotó lélek gyönyörű visszafényének.
TUDJÁTOK: – a Prédátor mi vagyunk, mindannyian. A Préda itt, a négy fal között egy galériában, – kipreparálva önmagát. Előttünk a víz, a Víz, a Végtelen. A sima homlokú tavat most háborgó nagy diszharmóniák kavarják föl.
SORKI DALA ANDOR költő, képzőművész, művészetpedagógus