Beszélgetés Körömi Renivel
„Annyi a lényeg, hogy legyen kalandos, pörgős a történet, tudjam szeretni a főhősöket, legyen benne sok varázslat és a gonosztól fagyjon meg az ereimben a vér.”
A volt tópartis Körömi Reninek regénye és több novellája is megjelent. Furtenbacher Dorina beszélgetett vele.
Hogyan jellemeznéd magad 3 mondatban? Mit tartanál fontosnak elmondani magadról annak, aki esetleg nem ismer?
Hát ez igazán izgalmas kérdés. Nem tudom. Próbálom magam úgy jellemezni ahogyan mások láthatnak, mert szerintem belülről teljesen másnak látja magát mindenki. Sokszor mondják, hogy kitartó vagyok, én inkább úgy fogalmaznék, hogy akaratos. Ha valamit elhatározok, azt véghez is viszem, ha vért is kell izzadnom érte. Sokszor megkapom, hogy nyers vagyok és egyszerű. Hát a mindennapokban valóban nem bonyolítom túl a dolgokat és a gondolataimat pont abban a formában fogalmazom meg, ahogyan megszületnek a fejemben. Ennek köszönhetően nem sok barátom van, de aki van, az tudja, hogy emögött az egyszerűség mögött kóros túlérzékenység rejtőzik. Amúgy szerintem jó ember vagyok, persze jobb is lehetnék, de az emberiség nagy százalékához képest úgy hiszem sokkal jobb az értékrendem. Meg tök jó fej, és humoros, bár a humorom is kissé nyers, nem mindenki tudja értelmezni.
Mikor érezted azt először, hogy az írással szeretnél foglalkozni, mi az, ami rabul ejtett?
Már általánosban szerettem írni, aztán humán irányultságú osztályban végeztem a gimnáziumot, majd magyar szakra jártam egyetemre, szóval az irodalom valamilyen szinten mindig az életem része volt, csak sosem volt időm, hogy komolyabban foglalkozzak az írással. Érettségi után dolgozni kezdtem, és beindult a mókuskerék, aztán sok évvel később, mikor külföldre kerültem teljesen egyedül, akkor adódott lehetőségem rá, hogy papírra vessem azt a történetet, ami ott motoszkált a fejemben már hónapok óta. Pár hónap alatt megírtam Az elfeledett völgyet. Valamilyen szinten talán kicsit terápiás funkciót is ellátott akkor az a munkafolyamat. Nem unatkoztam, mert munka volt bőven, de abban a napi 1-2 órában, amikor épp szünetem volt, legalább nem magamat sajnáltam, hogy idegenek közt távol a családomtól, otthonomtól, páromtól kínlódok a boldogulással, hanem egy izgalmas, kalandos kis világban időzhettem. Ez ejtett rabul, hogy távol lehettem a valóságtól és maga az alkotás öröme. Annál jobb érzés nincs, mikor az ember felépít egy világot és miután valaki elolvassa, pozitív visszajelzést kap. Olyankor azt érzem, hogy adtam, ha csak néhány percre, órára is, de kellemes élményekben lehetett része az olvasómnak.
Honnan merítesz ihletet, van, amikor ez nehezebben megy?
Nekem többféle írás létezik. Van az, amikor megy magától, gördülékenyen, ilyenkor megszűnik a külvilág és visz a történet, meg van az, amikor leülök és úgy szenvedem ki magamból a mondatokat. Utóbbit inkább csak akkor szoktam erőltetni, ha Facebookra írok posztot (menhelyen önkénteskedünk a húgaimmal és néhány barátnőnkkel, többnyire én írom a gazdikereső posztokat, de még azokon is érződik, amikor muszájból írok), ha valami készülő projekthez kell írnom vagy épp irodami pályázatra kell összehozni valamit megadott témakörben, akkor inkább napokig, hetekig csak gondolkodom a dolgon. Ez nem úgy értendő, hogy reggeltől estig ülök egy jegyzetfüzettel és vakargatom a fejem, hanem csinálom a napi teendőket, mikor beugrik egy-egy ötlet vagy jön egy benyomás, azt megjegyzem és mikor úgy érzem: megérett a történet, leülök és megírom.
A karaktereid kitaláltak, vagy vannak olyanok is akik az életedben is elő-elő bukkannak?
Az elfeledett völgyben vannak valóságos személyek tulajdonságaival felruházott szereplők, vannak párbeszédek, amik lezajlottak hasonló formában, de ezek csak apróbb momentumok egy-egy karakter jellemében, külső jegyeiben. A novellákban viszont teljes egészében kitalált szereplőket vonultatok fel. Persze ez utóbbi még változhat…
Mik az álmaid, céljaid az írással? Van olyan esetleg, amit már most elértél, és nagyon büszke vagy rá?
Szeretek írni. Nem hiszem, hogy túl jól csinálom, azt sem, hogy rosszul… Igazándiból nálam ez egyelőre hobbi, nagy terveim nincsenek, mert tisztában vagyok vele, hogy nem abban a világban élünk, amikor ismeretlenül, marketing nélkül akárkinek is esélye van egy jó könyv megírásával egy csapásra kilépni a névtelenségből. Arra viszont büszke vagyok, hogy megjelent egy regényem, és -ugyan csak magánkiadásban (ez kábé annyit jelent, hogy pénzért bárki megjelentethet bármit)-, de akik olvasták, azoktól pozitív visszajelzést kaptam. Írok amikor jólesik, arról ami érdekel, közben nézegetem az irodalmi pályázatokat is, hogy minél több helyre eljusson a nevem. Most annyi minden más is foglalkoztat, hogy úgysem tudnék 200 százalékig erre az írósdira koncentrálni, de majd egyszer lesz olyan is…
Milyen hatással volt a pandémia rád, és ezzel együtt az alkotásaidra?
Őszintén szólva az én életemet nem nagyon befolyásolta. Kicsit ezt félve mondom ki, mert tudom, hogy emberek milliói – ha nem milliárdjai – szenvednek a megváltozott életkörülményeik miatt, de én ugyanúgy élek, mint azelőtt. Külföldön dolgoztunk az elmúlt 10 évben, szezonális vendéglátásban, ami azt jelenti, hogy 4-5 hónap munka megállás nélkül, aztán másfél-két hónap itthon. Amikor kitört a járvány épp egy szezon végén jártunk, egy hónappal korábban jöttünk haza, de nyárra újra kaptunk munkaszerződést. Itthon voltunk két nyomasztó hónapot, mert azért a bizonytalanság itt lógott a levegőben, aztán mentünk vissza dolgozni. Most annyi a különbség, hogy ősszel végleg hazaköltöztünk, szépen lassan alakítjuk ki az itthoni életünket, kicsit lenyugodtam, lelassultam, nem két hónap alatt kell itthon megváltani a világot. Ez annyiban nyomja rá a bélyegét az alkotásmódomra, hogy semmivel sem kapkodok, szépen lassan haladok mindennel. Több időm van kidolgozni egy-egy történetet, talán nem olyan összecsapott egy-egy munkám, mint mikor időkorlátok közé volt szorítva az életem.
Melyik művedet szereted a legjobban / tudsz vele a legjobban azonosulni?
Azt kéne, hogy mondjam, hogy Az elfeledett völgyet, mert az az első „gyerekem”, de kiadás előtt annyi utómunka volt vele (minden fejezetet vagy húszszor átolvastam, hogy ne kelljen korrektort fizetni… persze még így is vannak benne elírások), hogy már rá sem bírok nézni. Gondolom, ezért nem haladok a folytatással sem. A novellákat jobban szeretem, egyrészt mert kevesebb pepecs van velük – egy egész történetet meg lehet írni néhány óra alatt – másrészt mert azok hangulatilag közelebb állnak hozzám jelenleg, kicsit sötétebbek, kicsit tragikusabbak, kicsit szomorúbbak, mint egy vidám ifjúsági kalandregény.
Ha lehet azt mondani akkor a fantasy világában érzed magad a legotthonosabban, mi ennek az oka?
Egyértelműen az az alkotói szabadság, amit a műfaj ad. Bármit le lehet írni, amit az ember csak el tud képzelni, nincsenek korlátok, mint mondjuk egy történelmi regénynél vagy egy napjainkban játszódó kriminél.
Mennyi időt ölel fel a kitalálástól az utolsó simításokig egy mű megírása, elkészítése?
Mint fentebb említettem a novellát azért szeretem, mert néhány óra alatt megvan, leülök és egyszerre meg tudom írni. A regény ennél sokkal melósabb. Az elfeledett völgy első részét összesen 9 hónap alatt írtam meg, de nem egyszerre. Itthon nem írtam, mert nagy házfelújításban voltunk, csak Ausztriában a szezonok alatt. Így körülbelül 11 hónap volt a kézirat, plusz az utómunka és talán még 3 év, mire rávettem magam a kiadásra. A második rész megírása olyan 5 évembe telt, mert mindig minden fontosabb volt. Volt, hogy egy évig nem fogtam tollat. Most ott tartok, hogy begépeltem az utolsó kész fejezetet és fél éve vár, hogy átnézzem, javítgassam, de most természetesen belekezdtem valami másba… csak, hogy semmiképp se végezzek vele idén.
Mennyire vagy kritikus más fantasy olvasása közben? Mi az, amire mindig figyelsz?
Ha megfog, ha elvarázsol, ha elhiszem, hogy az a világ létezhet is akár, akkor semennyire, de vannak azok a túlerőltetett, gagyi történetek ahol az író több időt és energiát fordított a világ felépítésére, arra hogy mindennek legyen neve egy idegen nyelven, arra hogy az utolsó centiig megrajzolja a fantáziavilág térképét, mint magára a történetre vagy esetleg a karakterek kidolgozására, na az olyanokat inkább kézbe se veszem. Annyi a lényeg, hogy legyen kalandos, pörgős a történet, tudjam szeretni a főhősöket, legyen benne sok varázslat és a gonosztól fagyjon meg az ereimben a vér.