Aha…

Majd egy év karanténban… A végén egy érettségi (?) 

Szabó Benedek Ádám végzős tanulónk írása

Pont két hete rohad benn a kabátom a szekrényben. A szalag valahol elhányva, emlékszem, hogy talán múlt hétfőn láttam valahol. Nem tűztem fel. Minek? Hova? A macskaetetésen kívül nem látja senki, nekik meg az is elég, ha kibontom a konzervet, azt szalag nélkül is lehet. Ahogy a fejembe gyógyult fülhallgatóval mászkálok a lakásban a hetedik izgalmas mai órán, felzeng az ismerős nóta:

-HALLOTOOOOOOOOK?

Igen, tanárnő, halljuk. Valószínűleg az egész család. Persze kár lenne pont a tanárok nyakába varrni, akik ugyanúgy odaszenvedik magukat a műanyag, kábelek és fémlapok tömege elé, 7:59-kor csipás szemmel megkeresik a csatlakozás gombot, de hiába lépnek be, csend. Mint a hullaházban. Nincs ordibálás. Nincs „dolgozatot írnak a szomszédban, kussoljanak már el”. Nincs „két emelettel arrébb is hallottam önöket, hogy lehetnek ilyen pofátlanok”. A Discord már rég a háttérben, a puska megnyitva, kezdődhet a 45 perc agónia. Vagy 46. 47. 48. 49… Jaj, már be is csengettek a következő órára, a lecke a chatben. 

A mikróban unottan forog az ebéd, mikor villan a telefonon az értesítés: lefújták a diákigazgatóválasztást. A szalagavatót. A ballagást. Az érettségit, a tanórákat, a levegővételt. Az életet. 

Valaki szólaljon meg, itt van még bárki is? Persze nem a hanghívásban, hanem úgy összességében. A panaszkodás az egyetlen hangnem, amit nagyjából egy éve hallottam, más nem jut osztályrészünkül. Mert más nem jut az osztály részére: forgassátok le, de nem lesz semmi, táncoljátok el, de nem lesz semmi, tűzzétek fel, de nem lesz semmi, két hónap és itt az érettségi, aztán egy, aztán nulla. 

Akkor megyünk utoljára iskolába, ezt felfogta már bárki is igazán? Az összes eddigi osztály tudásának tizedével felvértezve megyünk szamárháton egy tank ellen, egy aknamező fölött. Mert kétség ne legyen, a Tópartis életem egynegyedét online eltöltve, arra a kérdésre, hogy mi az előnye ennek, egytől egyig hazugságokat szedtem össze. Dehogy tudok jobban tanulni. Dehogy tudom az időt értelmesen kihasználni. Dehogy jobb a negyvenkettedik különböző szoftver, mint egy egyszerű órai jegyzetem.

Reménykedni, azt lehet. Hátha elmarad a szóbeli, meg az írásbeli, meg hátha mindenkit felvesznek mindenhova, és mindenki boldog lesz. Aha.

Fél egy van. Órák múlva alszom el, már tudom, megszoktam, hiszen nem többet alszom, csak később. A bioritmusom, mint a Notre Dame-i toronyőr. Nem kell reggel órákat készülni, nem kell visszafogni a káromkodást a dolgozat után, nem kell titokban a pad alatt benyomni az utolsó falatot. Bárcsak kellene. De persze azt mondják, már jönnek az oltások és nemsokára vége lesz.

És tényleg ne aggódjatok, mert vége lesz. Nekünk lesz végünk.

Szabó Benedek Ádám

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

%d bloggers like this: