Végre kicsöngettek! Talán ezt vártam ma a legjobban, pedig nincs is év vége, szünet se lesz holnaptól… hiszen még csak kedd van. De nem érdekel, mert ma megcsinálom… ma odamegyek hozzá és… és megmondom, mit érzek. Félek! De nem… nem szabad… Légy magabiztos! Meg tudod csinálni! Képes vagy rá! Induljunk!
Néhány lépéssel mögötte, csak hogy ne legyen feltűnő. Kicsit rágyorsítok és bemutatkozom. Jaj, olyan izgatott vagyok, a szívem nem bír magával, sok nekem ez a feszültség egy napra. Egy-két nagy lélegzetvétel és köszönök… Ez meg mi?! Aj, egy barátnő… Miért pont most? Fú de! Nyugi, nyugi, nyugi… Semmi gond, majd holnap. Még mit nem?! Fenét! Megvárom, hogy elmenjen és utána jó lesz. Problémás ez, de nem halogathatom… szeretem. A szerelem megérdemli, hogy tegyek érte. Végre növesztek egy kis tököt, összegyűjtöm minden bátorságomat és bevallom neki az érzéseimet, szemtől szembe. Akárcsak otthon, a tükör előtt, a fürdőszobában, félig megszárított hajjal, félpucéran… Oké, témánál vagyunk, a zavaró tényező elkanyarodott egy köszönés után, és még a kíséréshez is van idő, messze még a cél. Gyerünk, gyerünk, gyerünk! Most!… Elkanyarodott, elfelejtettem, hogy itt be kell fordulni. Nem hiszem el, semmi nem megy! Kicsit lemaradok, ne fogjon gyanút, eddig észre se vett. Végül is… Így telt az utóbbi időszak… Jó, senki nem jön sehonnan, vakon sétálgatunk és kanyar sem lesz jó ideig… Megyek. Csörög a telefonja. Csörög a telefonja! Miért pont most? Miért?! Oké, megvárjuk, csak nem tart sokáig. Az anyja hívja, a beszélgetésből ítélve… Olyan édes a hangja! Letette végre, de nem vagyok benne biztos, hogy számomra kellemes következményei lesznek annak a hívásnak… Boltba kell mennie. Mit tegyek? Bemenjek utána és vegyek egy csokit, energiaitalt, kenyeret? Ő is azért megy. Kenyérért persze. Bement… Utána sunnyogok… Látszólag nem sejt semmit. Egyszer sem tekintett hátra, tudom, mert én mást se figyeltem. Veszek egy csokit, valami finomat. Beállt a sorba, mellé állok. Észrevett! Ledermedek, kínosan nézhetek ki. Mi ez?… Rám mosolygott. Angyali mosoly a göndör fürtjei közül. Nyílegyenesen a szemembe nézett, majd egy fejbiccentés és elfojtott kuncogás mellett rám mosolygott. Nem tudom, mit tegyek. Nem rajtam nevetett, kedves gesztust tett felém, biztos látott már. Legalább nem zavarja, hogy követem. Jaj, ne, elfordult, hogy fizessen és én még egy mosolyt se küldtem, csak álltam, mint akire most mosolyognak először! Gyorsan fizetek, és már szaladok is ki a boltból, keresem, hol lehet. Megvan! Utána, szorosan utána!… Nem annyira szorosan azért, úgy úriember módjára. Tisztes távolság, az a legfontosabb. Ó, az a csodálatos mosoly! Megbabonáz. Csak még jobban elvette az eszem. Már biztos, nekem Ő kell! Tiszta a terep, hajrá! Szinte mellette vagyok, az illatát már érzem, a csodálatos bódító illatát. Szia, bocsi… – mondanám. A torkomon akad minden hang, egy szisszenés sem hagyja el a számat. Megint megijedtem, előttem megszólította valaki más. Megöleli, egy másik barátnője lehet. Nem látnak, visszahúzódom és figyelem az eseményeket. Igen, a barátnője lehet, az mögött egy elég magas fiú, mintha a barátnő párja lenne. Csodás! Ott van harmadiknak, minden egyes alkalommal… csak vágyik ő is egy kapcsolatra! De nem egy ilyen nyámnyilától, mint én… Ez szomorú, talán fel is adhatnám, nincs értelme folytatni. Nem, nem, nem, nem és nem és NEM! Nem, soha… Soha nem lesz alkalmam, most megyek oda, most vagy soha! Utolsó esély, utolsó lehetőség. Nincs vesztenivalóm, ha kikosaraz, akkor mintha meg se történt volna, ha sikerül, akkor meg nyertem. Nyerni fogok! Semmi sem tarthat vissza, se kanyar, se barátnő, se telefon, se bolt! Elé… állok… és… megmondom, hogy… Elment.
Felszállt a buszra és itt hagyott. Mintha itt se lettem volna. Itt se vagyok. Nincs jelentőségem. Semmi vagyok. Deja vu a tegnapról… Talán holnap…