Pácser Nóra – Szempár

(Fejér Megyei Diáknapok 2017-Ezüst minősítés)

Katt. Katt.  Mély barna. Nem, csokoládé. Nem. Talán égetett karamell? Nem! Létezik egyáltalán ilyen árnyalat? Nem… Talán csak a beszűrődő napfény csinálja ezt a szikrázó hatást rajta, és azért látom ilyennek, és valójában ez csak sima egyszerű barna. Nem, az nem lehet, túl hétköznapi lenne ez hozzá. Így van. Ennek valami olyannak kell lenni, mint a hawaii kókuszok vagy…

 – Amanda! – Olyan hangosan kiabálja mellettem, hogy ijedtségemben nemcsak, hogy kiesik a toll a kezemből, de még ugrok is egyet a székemen.

 – I-igen tanárnő? – Csak nyugodtan. Mély levegő. Hiába, ha megint meg kell szólalnom, szavak helyett a szívem fog kiesni. Lenézek a kezeimre, melyek úgy remegnek, mint a sínek, mikor egy vonat közeleg, így inkább gyorsan összekulcsolom őket az ölemben, és visszanézek a tanárnőre a legártatlanabb nézésemmel, amit csak alakítani tudok. Mereven bámul rám, az arcizmai megfeszülnek a kiálló arccsontjain, a szemüvegén keresztül látom, hogy miért is számít a diákok körében olyan félelmetesnek a tanárnő. Egyenesen megbámulom azt a szemét, melyben nincs pupilla, az egész csupa feketeség. Rengeteg pletyka terjeng arról, hogy ha elhív magához magánbeszélgetésre, olyan dolgokat fogsz átélni, amit a legnagyobb ellenségednek sem kívánnál. Mások szerint Ő egy boszorkány, és ha leveszi a szemüvegét, te pedig belenézel a mély feketeségbe, láthatsz egy részletet a jövődből. Én annyit hiszek el ezekből, hogy képes levenni a szemüvegét. Soha nem láttam szemüveg nélkül. Még azt sem, hogy megtörölné.

Fut a hátamon a hideg, ahogy rájövök, hogy eddig a rossz szemét bámultam. Ha tényleg boszorkány, akkor reménykedjek, hogy megélem a holnapot. Mikor már izzadni kezdek, végre megszólal.

– Keress meg az utolsó órád után!

Visszasétál a helyére, de én még mindig azt a pontot nézem, ahol a jó szeme volt. Mindenem megfeszül, és eszeveszettül elkezd forogni az agyam. Az összes buta történet átfolyik rajta, amit valaha is hallottam a tanárnő irodájáról. Hirtelen egy kéz visszatolja az államat a helyére. Ez ráébreszt, hogy inkább vissza kéne fordulnom a helyemre és meghúznom magam, kiélvezni még ezeket a perceket. Felemelem a tekintetem, mert úgy érzem, hogy több nyíl is belem fúródik. Nem csoda, ha több, mint húsz gyerek, szintén tátott szájjal, kidülledt szemekkel néz rád. Ha ez nem lenne elég, az agyam éhező vadállatokkal azonosítja őket, és csak még jobban elkezd rázni a hideg. Nem merem megkeresni azt a szempárt, ami a legjobban érdekelne, inkább behunyom a szemem és mély levegőket veszek. De hát én egy gyenge lány vagyok, így mégiscsak odalesek. Csalódásképp csak egy erős hátizmot látok. Ráharapok a számra. Hiába, a szemem újra visszatéved azokra a fura színárnyalatokra. Olyan puha és sima lehet, talán még…

 – Amanda, nem hiszlek el! Miért nem bírod legalább itt a boszorkánynál visszafogni magad, és odafigyelni? – Túléltem több mint kilenc évet úgy iskolapadban, hogy senki egy rossz szót nem szólt rám sosem. Mégis pont most a legrosszabb személynél kell ezt elérnem. Én sem hiszem el magam. – Én nem várlak meg suli után! Ki tudja milyen varázst vagy mit fog rád szórni! Aztán a végén még rajtam üt ki, és olyan rémes bibircsok fog nőni az arcomon, amit semmilyen orvo…

 – Nyugodj meg, tudod jól, hogy ez mind csak mese!

 – Mese?! – Oldalra nézek, a padtársamra, aki akár díjat is kaphatna azért, hogy megalakítja az aggódó barátnő szerepét, holott csak egy hátbaszúrós kis élősködő. – Mégis szerinted honnan szedik ezeket? Biztos van ala…

 – Nem is tudom, most ki nem fogja vissza magát a “boszorkány” óráján. – Elég gúnyosan mondom ki, csak hogy biztosítsam, mennyire gyerekesnek tekintem ezt. Ő pedig fejét rázva visszafordul a füzete felé. Kíváncsi vagyok, ezt a beszélgetést vajon hogyan fogja átszínezni. Valószínűleg egy kis félős nyuszinak fog beállítani, vagy egy őrült idiótának, aki már nyálcsorgatva várja, hogy végre beléphessen abba az irodába. Az utóbbit választom. Az sokkal jobban illik az imidzsemhez.

A csengő szinte olyan, mint a szirének éneke, olyan csábító, mi mégis idekötözve ülünk még, várva az engedélyt, hogy elvágjuk a köteleket. Egy másodperccel sem kell több, amint elszakadnak, már mindenki a folyosón próbálja visszanyerni a szívverését, én pedig, mint mindig, utolsóként lépek ki. A folyosó tömve van emberekkel. Ez olyan, mint egy hangyaboly, azzal a különbséggel, hogy mi nem mászunk egymás fejére. Egy kis alagutat keresek, amin túljuthatok, és elérhetem csendes kis ablakpárkányomat. Amint látok egyet, félős nyuszi módjára nekiiramodok, és mire mások is rátérnének, én már egy másik folyosón haladok tovább.

A tolltartóban kutatok, egy hasonló barna árnyalatot keresve, mint amit láttam, de egyszerűen nem találok olyat, így megelégszem egy csokoládé színűvel. Ahogy egyre jobban kitölti a szín a lapot, egyre inkább úgy érzem, hogy nem hasonlít egy kicsit sem, és kezdi elveszíteni az egész munka az értékét. Leengedem a ceruzát, és megnézem távolabbról a rajzot. Egyedül a hajszín nem stimmel, a kidolgozott hátizmos hát tökéletesen fedi az igazságot, ez a hajszín mégis kikészít. Hirtelen ötlettől vezérelve odatartom a fényhez. Megcsillan minden színen, mégis a barnám, még mindig nem olyan barna. Valami eltereli a figyelmemet a rajztáblám mögött. Még mielőtt rá tudna fókuszálni a szemem, megáll a szívem, és lassan elkezd engedni a kezem a szorításon. Ahogy kitisztul a kép, úgy érzem egyre mélyebben és mélyebben magamban az ágyúgolyót. Szétszaggat belülről, a lelkem kis papírdarabkáká esik szét, és esik lefelé. Oda, ahonnan pedig a sötétség jön fel, és költözik belém. A hangok eltompulnak a fülemben, a saját szívverésem mintha csak valami távoli, ritka dobszó lenne, a tüdöm pedig sípol a visszatartott levegőtől.

Puff. A rajztáblám földet ér, én pedig nem mozdulok érte. Még mindig érzem a töréseket, és a szétáradó semmit magamban, a lelkem kis darabkáit. Két szempár szegeződik rám, szinte átfúrják az agyamat. Ez a pillanatkép bevésődik a retinámba, és hiába kezdek el pislogni, még akkor is azt látom, mikor ők már megmozdultak. Megfordulnak és tovább indulnak a folyosón. Ő még visszanéz rám, és rémes győztes mosolyt ereszt felém. Csak a meleg ébreszt fel teljesen, mikor már annyira belevájtam a körmeimet a tenyerembe, hogy kiserkent a vér. Lenézek a rajzlapomra. Egy vörös vérfolt van rajta. Azt hiszem, innentől ez lesz a kedvencem.

A sötétség teljesen átfedte a fejemet, és innentől minden olyan homályos. Nem tudom pontosan, mit miért csinálok, de valahogy a testemet valami más, nagyobb erő irányítja, én pedig nem veszem fel a harcot, hogy visszaszerezzem azt, ami az enyém. Minek, ha a világon az emberek annyira romlottak, hogy egymást sem veszik emberszámba, és mindenkiben csak ellenséget látnak? Ez a sötétség kellemesen körbeölel, és most nincs is szükségem másra, csak erre a köntösre és egy ollóra, hogy kivágjak minden emléket, és egy késre, hogy kivájjam magamból ezeket az ocsmány érzéseket, melyeket egy olyan emberek keltettek bennem, akik még a levegővételt sem érdemelnék meg. Lassan a legelsőkkel kezdem, és élvezem minden egyes percét, minden egyes kis vörös foltot a vágások szélén. Szinte érzem, ahogy megszabadul a lelkem a mocskaiktól, persze még mindig nem elegendő mértékben, mint kéne.

Kézbe veszek egy következőt, és mosolyogva nyomom össze az ollót. Az viszont nem érinti össze a két pengéjét, hanem megáll. Megpróbálom még egyszer és még egyszer, az emlék viszont még mindig ép. Akárhogy próbálom, csak annyit érek el vele, hogy a sötétség csak még mélyebb lesz bennem, a lelkem darabjai pedig szúrósabbak. Végül sírva dobom el az ollót, és összegubózva elkezdek rázkódni. Minden közös emlék végigfut a szemem előtt, és minden egyes kedves után bevillan az az áruló kép, ami csak egyre szítja bennem a dühöt. Az, ahogy ott állnak, egymással szemben, és az ő keze van abban a furcsa barna színű hajkoronában, az ő derekán pedig az a kéz, mely annyiszor szerepel a vázlatfüzetemben. A könnyek lassan teljesen mássá alakulnak bennem. Eledellé a sötétségből előbukkanó, furcsa lénynek, mely egy élősködő érzetét kelti bennem, és mikor megpróbálom kilökni a tudatomból, az csak mérgesen rám vicsorog. Túl régóta, és túl sokat fogyasztott már el a dühömből, így nem tudom elüldözni. Ahogy abbahagyom a sírást, felnézek, amaz pedig egy szörnyű rém képében mászkál fel és alá, a feketébbnél mélyebb sötétségben. Megáll majd egyenesen rám néz. Elkapom a tekintetem, hogy ne kelljen belenéznem a szemébe, mégis egy kis édeskés hang azt suttogja, hogy nyugodtan odanézhetek, nem lesz semmi baj. Megrázom a fejem, és még jobban összehúzom magam. Érzem, hogy közelebb jön, én pedig elkezdek reszketni. A hang újra elkezd suttogni, most egy kicsit határozottabban, mint az előbb, és még mielőtt még egyszer megrázhatnám a fejem, valami elkapja, és erőszakkal a lény felé fordítja. Szemeim akaratom ellenére kipattannak, és olyan mély félelem fog el, hogy még a sikolyom is a torkomra fagy, a végtagjaim elernyednek, és már nem érzek, nem hallok, és nem látok semmit. Nincs már semmi.

Belső megfigyelője vagyok a történeseknek, a lábamat nézve megyek a folyosón, nem tudom, merre tartok, mégis magabiztosan teszem meg a lépéseket. Látok néhány eltévedt tincset a szemem előtt, melyek össze-vissza hintáznak, és már elszédülök tőlük. Kanyar kanyar után. Furának tartom, hogy a folyosók ilyen csendesek, de a testem még mindig ugyanúgy teszi a lépéseket. Semmi nem aggasztja, pontosan tudja, hogy hova akar menni. Belép egy ajtón, majd körbenéz. Egy lány mosdóban vagyunk. Kék csempék veszik körbe a falakat, balra van pár fülke, jobbra a mosdókagylók. A testem mégis egyenesen tovább megy, amikor elhalad a második kagyló mellett, felnéz a tükörbe. Hatalmasat ugrok a sötétben. Egy teljesen más lány néz vissza rám, akinek a szemében nincs semmilyen fény vagy szikra, csak kihalt színtelenség, végigszánkózik rajtam párszor a hideg, mire felfogom, hogy ez a halálbőrű, kócos, érzelemmentes lány a tükörben én vagyok.

Tovább megyek, és a falnak támaszkodunk. A kezeim hanyagul lógnak mellettem, és a padlót fürkészem. Fogalmam sincs, miért vagyunk itt. Elkezdek magam körül tapogatózni, hátha találok valamit, amibe belekapaszkodhatok, vagy valahogy ki tudnék törni innen, de egy árny hason rúg, és visszaesek a sarokba. Nem adom fel ilyen könnyen, most négykézláb indulok el, ám nem teszek meg több lépést kettőnél, mikor látom a padlón, hogy valaki kinyitja az ajtót, belép, majd becsukja maga mögött. Ő megáll ott, én pedig mozdulatlanul figyelem, hogy mit fog erre a testem válaszolni.

Lassan felemeli a fejét, előszőr csak egy pár cipőt látok, de már kezdem sejteni, hogy ki lehet, de még reménykedem, hogy ne legyen igaz. Viszont, ahogy haladunk feljebb, egyre biztosabb vagyok benne, hogy az áruló áll szembe velem. Amikor belenézünk a szemébe, összeráncolja a homlokát és elkezd tátogni. Nem történik semmi, csak mereven bámulunk a szemébe. Ő elindul felénk, csak egy lépésre. De én már akkor megérzem ennek a lénynek az ébredező izgalmát. Átfut rajtam a halálfélelem, és elkezdek kapálózni, nem tudom, mit akarok elérni vele, ezért abbahagyom és elindulok. Ekkor megint valami visszalök, de most nem várok és egyből újra elindulok. Ekkor Ő is elindul felénk, még két lépést. Már tényleg nem választ el bennünket csak két méter. Megint tátog. A felismerés hullócsillagként suhan át az agyamon. Nem hallok. Nem hallom, hogy mit beszél. Mi történik velem? Kétségbeesek, és a könnyek maguktól törnek fel belőlem. Meg akarom mozdítani az igazi lábam. Az viszont ugyanúgy áll, mint előtte. Gyorsan történik minden. Ő még közelebb jön, a testem pedig kilő felé. Felsikoltok, és én is feltápászkodom, majd futni kezdek. A testem berángatja egy fülkébe, Ő eszeveszettül kalimpál, sikítani nem tud, mert egyik kezem szorosan tartja a száját. A másikkal elkezd kutatni a zsebeimben majd, előveszi az ollómat.

Sikítok, eszeveszettül sikítok, de senki nem hallja, hirtelen nekimegyek egy falnak, ami visszalök, és a hátamra esek. Gyorsan felpattanok és elkezdem püfölni a falat. Rúgom, az ökleimmel verek rá, nem érzek semmit, és semmi nem is történik, behunyom a szemem, mert nem bírom tovább nézni, hogy mit csinál a testem, és végül újra a sarkomban ülök, összegomolyodva, a fülemre szorított kezekkel, és sikoltozom.

Remegek. Mindenem remeg. Nem bírom kitörölni az elmúlt perceket a fejemből, szinte mást se látok a sötétségben, csak azt.

A testem újra mozgásban van. Nem tudom merre tart, de nem is érdekel, csak az, hogy remélem, hogy most nem mással fogja ezt csinálni, hanem saját magával.

Újra egy ajtó nyílik, egy kisebb szobában vagyunk. Becsukja maga mögött az ajtót, majd felnéz. Egy nagy asztal van hátrébb a szobában, ami mögött egy nő ül. Lassan emeli fel megint a fejét.

A nő arca eltorzul a rémülettől, és az undortól. Ő is felsikolt, én pedig újra csak azt a feketeséget nézem a szemében.

 – Keress meg az utolsó órád után!

A szemem újra megragad azon a ponton. Az alak pedig szépen kiúszik a látóteremből. A testem nem mozdul. Várom, hogy mozogjon, de semmit nem csinál. Hirtelen valami hozzáér az államhoz, és feljebb nyomja. Annyira megrémülök, az érintés érzésétől, hogy újra egy hatalmasat ugrok a székemben. Gyorsan körbenézek, és a sötétség helyett furcsa szurkáló szemeket látok. Lenézek a karomra, és az megmozdul. Egy mély sóhaj hagyja el a számat, mégsem nyugszom meg azonnal. Végigmozgatom, minden egyes kis részemet, mire megbizonyosodom róla, hogy most már csak én irányítok.

 – Amanda, nem hiszlek el! Mért…

Nem figyelek oda, azonnal elnézek jobbra, hogy megbizonyosodjak róla, hogy még ott ül az, akinek ott kell.

Ő pedig, kicsit meglepődve, de visszamosolyog rám. Nekem pedig eszembe jut, az a győztes vigyor, ami még az előbb volt rajta. Majd minden más, amit tettem vele.

Visszanézek a tanári asztalra, onnan pedig egy fekete szem szegeződik rám.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

%d bloggers like this: