Első rész
Egy kedves ismerős által a minap szerencsénk volt találkozni Parrag Bianka pszichológussal. Egy-két kérdést összegyűjtöttünk, amikre a következő válaszokat kaptuk:
A legelső kérdés, ami felmerült bennünk, valószínűleg az egyik legalapvetőbb ezzel a tudományággal kapcsolatban: mi a különbség a pszichológia és a pszichiátria között?
A pszichiáterek orvosi egyetemre járnak, és ott pszichiátriát tanulnak, tehát orvosként, a pszichológusok pedig az egyetem bölcsészkarán végeznek, vagyis tulajdonképpen bölcsészek. Mondhatjuk, hogy némi kis szemléletkülönbség van a kettő ágazat között, hiszen a pszichiáterek orvosi szemszögből közelítik meg a problémákat és leginkább mentális betegségekkel foglalkoznak. Ezzel ellentétben a pszichológusok a dolgok egészség oldaláról közelítik meg mindezt. Az is fontos, hogyha gyógyszeres kezelésre van szükség, azt kizárólag pszichiáter irányíthatja.
A pszichológiának milyen szakágai vannak?
Mint a legtöbb tudomány területén, a pszichológián belül is vannak elméleti és gyakorlati szakterületek. Az elméleti ághoz tartozik például a fejlődéspszichológia, ami a különböző életkorok sajátosságain alapul, a személyiségpszichológia, ami a személyiségműködés alapelveivel foglakozik, a szociálpszichológia, ami a társas kapcsolatokat kutatja.
Ezeken kívül persze rengeteg más terület is létezik. A gyakorlatban különféle módszerek alakultak ki: ezeket hívjuk módszerspecifikus megközelítéseknek. Ilyen például a családterápia, a különféle analitikus módszerek, a gyerekterápia. Magyarországon minden egyes módszernek megvan a saját oktató-, képzőhelye.
A diagnózist és a terápia menetét mi alapján lehet meghatározni?
Nagyon fontosnak tartom leszögezni, hogy én gyerekekkel foglalkozom. A gyerekekkel való munka nagyon sok szempontból eltér a felnőttekkel valótól. A szó szoros (tehát orvosi) értelmében vett diagnózist én nem szoktam felállítani, mivel azt gondolom, hogy egy embernek a viselkedése, problémái sokkal összetettebbek, mint hogy egy egyszerű diagnózissal le lehessen írni őket. Nyilvánvalóan van a fejemben egy kép azzal kapcsolatban, hogy mi lehet a probléma, de ezek leginkább hipotézisek. Hogyha nagyon ragaszkodunk ehhez a szóhoz, inkább folyamatdiagnózisnak mondható, de igyekszem sokkal komplexebben nézni a helyzetet.
Ha már körvonalazódik a probléma, Ön hogyan szabja meg, vagyis inkább hogy mutatja meg a gyógyulás útjának irányát?
Én abban hiszek – hangsúlyozni szeretném, hogy ez az én véleményem, szinte minden pszichológus másképpen dolgozik – hogy ezt az utat, illetve hogy az adott páciensnek mire van szüksége, nem nekem kell megszabni. Én leginkább kísérem őket az útjukon, de hogy ez merrefele megy, vagy mi történik közben, teljesen rajtuk múlik. Nekem az a célom, hogy a helyes út és saját erőforrásaik – amivel problémáikat kezelni tudják – megtalálásához hozzásegítsem őket. Ha konkrétan megmondanám, akkor már rólam szólna, hogy én mit gondolok arról a helyzetről, és nem a páciensről.
Ön találkozott már olyan esettel, aminél a probléma olyan nagy volt, hogy már Ön sem tudott segíteni?
Én nagyon optimista vagyok, és hiszem azt, hogy már az is számít, ha csak egy nagyon kis változást lehet elérni, még akkor is, ha ez nagyon hosszú idő múlva mutatkozik meg. Reménytelen esettel még nem találkoztam, legalábbis olyannal nem, aminél én ezt fogalmaztam volna meg. Az viszont tény, hogy minél hamarabb kerül sor segítségadásra, amikor még nem mélyült el annyira a probléma, annál nagyobb az esély arra, hogy rövidebb idő alatt visszafordítható a folyamat.
Amikor idős korban fordulnak segítséghez és már régóta fennáll a baj, nyilván nehezebb, de én akkor is azt gondolom, hogy minden apró változás fontos. Itt az a lényeg, hogy az ember mit definiál előre lépésnek. Egyébként olyan eset viszont létezik, amikor az derül ki, hogy az illetőnek nem pszichológiai jellegű problémája van. Ez sem a reménytelenség miatt, hanem mert egyszerűen másfajta segítségre van szüksége.
Interjút készítette: Keller Petra és Kristin Nóra