2025 februárjában lehetőségem nyílt Erdélybe utazni barátaimmal, hogy felfedezzük ezt a sokszínű és történelmileg gazdag vidéket. Bár a táj szépsége és a kulturális sokféleség is lenyűgözött, számomra a legmeghatározóbb élményt Kányádi Sándor emléke jelentette.
Egy szerdai napon, a túránk negyedik reggelén, fáradtan, de kíváncsian szálltunk buszra. A határátlépés óta már érezhető volt bennünk a honvágy, mégis izgalommal vártuk az előttünk álló programot. Megérkezve a székelyföldi Nagygalambfalvára, gyerekek vidám zsivaja fogadott minket – mintegy harmincan gyűltek körénk, kíváncsian és lelkesen üdvözölve az érkező vendégeket. Máig nem tudjuk, mi volt ennyire különleges az érkezésünkben.
A falu utcáin sétálva hamarosan egy egyszerű, világoskék házhoz értünk, amelyet tágas kert vett körül. Ez volt Kányádi Sándor szülőháza, ahol 1929. május 10-én a világra jött, és amelynek végében – kívánsága szerint – 2018-ban végső nyughelyet is talált. Ahogy a Kertünk végében című versében írta: „bölcsőm helyétől hajdani/szülőházamtól majdani/síromig ahol őseim/apám nagyapám ükeim/s a kert végében kis patak/várnak vén szilvafák alatt.”
Csendben álltunk a sírnál, olvasva a keresztfára vésett sorokat. Az elmélyült pillanatot egy remegő hang törte meg: Kányádi Sándor húga, Róza néni érkezett, hogy köszöntsön minket. Beszélt testvéréről, gyermekkori emlékeikről, a nehézségekről és a köztük lévő szoros kapcsolatról. „Sokszor hamarabb elolvastuk a verseit, mint hogy ő végzett volna velük” – mesélte.
Ezután a költő unokája szólalt meg, és elszavalta egyik versét a gyermekkorról. Bár már ismertem a sorokat, most valami más történt. Mintha eddig csak olvastam volna őket, de igazán csak ebben a pillanatban értettem meg a jelentésüket. A fiatal fiú büszkesége, az, ahogyan a verset átélte, különös módon hozta közelebb a költő szellemét. Aki valószínűleg büszke lett volna erre a pillanatra, hiszen: „Az igazi költő esetében (…) csak halála után derül ki teljes bizonyossággal, hogy az volt-e, aminek hitték őt, aminek hitte olykor maga is magát. Akkor derül ki, hogy az unokák, dédunokák érdemesnek tartanak-e valamit kézbe venni.”
Hosszan gondolkodtam azon, hogy vajon a költő iránti tiszteletem miatt idealizálom-e ezt az élményt. De nem. Ez egy olyan pillanat volt, amely sokáig velem marad. Egy olyan emlék, amelyről az unokáimnak is mesélni fogok, amikor Kányádi sorait olvassák.
A vers elhangzása után a családtagok meghívtak minket a házba, amely ma múzeumként működik. Megható történeteket hallottunk a költő édesanyjáról, a család sorsáról és azokról az apró mozzanatokról, amelyek Kányádi Sándort azzá tették, akivé vált. A ház két apró szobáját könyvek, festmények és személyes tárgyak töltötték meg, a költő jelenlétét idézve.
Három óra gyorsan elrepült, és ideje volt indulni. A látogatás azonban mély nyomot hagyott bennünk: nemcsak egy költő otthonába, hanem szellemiségébe is bepillanthattunk.
Fister Luca, 12.C