Színpadon is naturalista, groteszk muri volt-e Móricz Zsigmond Úri murija? Avagy, volt-e a buszmenetrenden kívül különösebb okom arra, hogy fél órával a darab vége előtt elhagyjam a színházat…
November 13-án a Vörösmarty Színházban lehetőségünk nyílt megnézni legutóbbi kötelező olvasmányunk, Móricz Zsigmond Úri muri című regényének színpadi adaptációját. Valamennyien félve – a jegyvásárlást már-már előre megbánva – ültünk be szerda este 6-kor a színház nagytermébe. Ennek egészen egyszerű oka volt: több negatív kritikát is hallottunk az előadásról. Ráadásul, aki olvasta a regényt, az tudja, hogy annak erőteljes, üdítően kiábrándítő hangulata és mondanivalója vagy teljesen elveszik a színpad és nézőtér közti térben vagy pedig a maga nevetséges-siralmas valójában nyeli el a közönséget…hogy melyik a rosszabb, az nézőpont kérdése. Ugyanakkor, nem szeretnék zsákbamacskát árulni: a korai távozásom oka kizárólag a buszmenetrend volt!
A regény egyik – számomra – legkülönlegesebb vonása a rajta végigvonuló – bennem – vegyes érzéseket ébresztő, groteszk hangulat. Egy valóban “muris” alföldi kisvárosba csöppenünk, ahol látszólag még hírből sem ismerik az olyan profán, polgári problémákat mint “teljesítménykényszer”, “feszültség”, “munka” vagy egyszerűen: “idő”. Hőseink megtörhetetlen nyugalommal és könnyedséggel élik mindennapjaikat a kocsmában vagy egy tetszőleges tanyán, legnagyobb feladatuknak a város elitista zenetanárának alázását tekintik, olykor – egyszerű, józan paraszti furfanggal – hozzájutnak 200 extra pengőhöz…a kocsmában – közben magától értetődően és szüntelenül szól a zene és ömlik a bor. A hangulatot leginkább a “keserédes” szóval jellemezném: amellett, hogy a cselekmény középpontjában álló céltalan tengődés borzasztóan kiábrándító képet fest a korabeli parasztságról, valahol álomszerűnek tűnik a tengődést törvényesítő megzavarhatatlan nyugalom – pláne innen a XXI. századból, amikor azok a bizonyos profán, polgári problémák radioaktív robot rémálmokká nőtték ki magukat. Az örökké mulató urak ellenpólusát a köztük és saját magában is kettészakadó főhős, Szakhmáry Zoltán és a városban vendégeskedő grófnak beállított könyvkereskedő képezi.
Tehát ahhoz, hogy megértsük: a szüntelen jókedv és – sok esetben ösztönszerű, állatias – mulatás valójában a kor céltalan, fejlődésgyilkoló világának erőteljes, groteszk kritikája, a sorok mögé kell látnunk. Ezt a feladatot Móricz a regényben megkönnyíti, de egy színpadi átdolgozás esetében fennáll a veszélye a lényeg háttérbe szorulásának. Horváth Csaba, a darab rendezője szerencsére elhárította ezt a fenyegetést: a legkevésbé sem tompult a regény egyes részleteinek durvasága, a történet a maga megrendítő, kifejező teljességében került színpadra, tökéletesen beépített modern vonásokkal megfűszerezve.
Egyszerre kaptuk meg a regény narrációját – ami csak eleinte volt ijesztő -, hagyományos magyar -és cigány népdalainak, műdalainak, néptáncainak látványos és hangulatos előadását, a szereplők tájszólását és mindezzel kontrasztban egy pár sportcipőt, egy adag borotvahabot és egy – valamennyi jelenetbe beilleszthető – szódásszifont. Éppen az eszközöknek és ruhadaraboknak ez a merész alkalmazása tette még átütőbbé a történet mondanivalóját: a kalapos-csizmás alföldi urak és a sportcipős-sportzakós, világlátott könyvkereskedő mintha nem is egy világba tartoznának. A főhőst elcsábító, könnyelmű parasztlány sportmelltartó – nettó 10 centis rövidgatya viselete sokaknál még most is kiverné a biztosítékot, a munkások láthatósági mellénye és a regényben is sztereotipikusan ábrázolt cigányság neonban-aranyban pompázó melegítőszettje pedig kíméletlen párhuzamot von a korabeli és a mai előítéletek között.
Tovább fokozta a színpadi látványt és teljesen új szintre emelte Móricz mondanivalóját az emberi test és mozgás sokrétű kiaknázása. Hiszen mi is szemléltethetné jobban a civilizáció teljes hiányát – és, hogy egy disznó iránt is táplálható atyai szeretet – , mint az, ha a disznót is emberek alakítják – fejükön vödörrel, hátukon a gazdájukkal…és igen, még kutyák és egy kitömött sas is megjelentek.
És, ha már színészek! Móricz ugyan tipikus embercsoportokat képviselő, ám meglehetősen erőteljes karaktereket írt, bizonyos tulajdonságaik aránytalan felnagyításával…és szereplői a darabban sem fogták vissza magukat! Kovács Tamás Szakhmáry Zoltánja a színpadon is feltűnően örlődik ambíciói és ösztönei, felesége és szeretője között, Ladányi Júlia Rozikája – épp a megfelelő mértékig – átlátszóan játszik vele, és közben Csörgheő Csuli, Krisztik Csaba alakításában, egyszerre szórakoztató és szánalmas figura, aki az egyik pillanatban a város legnagyobb részeges mókamestere, a következőben pedig zokogva siratja haldokló disznaját – részegen. Valamennyi karakter – a sastól elkezdve, a cigányokon át Lekenczeyig – egyszerre illeszthető vissza a regény lapjai közé és simul bele a XXI. századi színpadvilágba.
Összességében tehát, a válasz igen: nagyon is sikerült a regény szórakoztató-dühítő, groteszk hatását a színpadra is átemelni. Ezt egyrészt onnan tudom, hogy habár rengeteget nevettem, végig az járt a fejemben, hogy inkább sírnom vagy minimum “fejet ráznom” kéne, másrészt pedig onnan, hogy fájó szívvel hagytam ott az előadást – a tervezett, “buszelérős” időpontnál 5 perccel később.
Móricz Zsigmond Úri muri című regényének színpadi adaptációja az eredeti címmel tekinthető meg, Horváth Csaba rendezésében, a Vörösmarty Színházban.
A darab repertoárja a Vörösmarty Színház oldalán:
https://www.vorosmartyszinhaz.hu/repertoar/285-uri-muri
A darab kritikái:
https://deszkavizio.hu/nepies-burleszk-dramaissaggal-kritika-az-uri-muri-cimu-darabrol