Kimaradt ziccer

Írta: Szalai Ármin, csendestárs és „spirituális vezető”: Zsoldos Szabolcs

E hét keddjén, vagyis február 22-én bevettük magunkat Budapest rideg betontömbjei közé, hogy szemrevételezzük a Holokauszt Emlékközpont a Páva utcai épületét. A nem mindennapi esemény célja az volt, hogy a töri faktosok illetve a Szabolcshoz és hozzám hasonló mellékvesék megismerjenek, tanuljanak és végtére is kimozduljanak a Tóparti világosbarna falai közül.

Kerek déli tizenkettő órakor, miután csapatommal sikerült a dicső harmadik helyet elnyernünk, a 11/B-sek zenefelismerő versenyén, Lucával és Petrával autóba applikáltuk magunkat, és a kis Suzuki összes lóerőjének megfeszített munkájával elszáguldottunk a vasútállomásra, ahol mint Mordor seregei, a társaság gyülekezett. Mikor az állomány feltöltöttsége száz százalékos lett, nagy léptekkel megindultunk, hogy birtokba vegyük először a koszos peront, majd a piszkos vonatszékeket.

Negyven perc kellemes zötyögés, és egy Szabolcs által elfogyasztott súlyos ebéd után, lábunk már csak Kelenföld kietlen vidékén érte a talajt, hogy azt a 4-es metró rögtön ki is rántsa a lábunk alól. Budapest tömegközlekedésében egy jó tíz percet elmerülve érkeztünk meg a Corvin közbe, ahol retinánkra vetülhetett a híres Corvin Mozi épülete. Hála istennek, mivel magyarok vagyunk, őseink egyik legnagyobb tettének nevezetes műemlékét sikerült megtisztelnünk, omladozó vakolattal, hatalmas színes graffitikkel és kifakult festékkel. Fekete Zoltán tanár úr vezetésével megismertük a kivégzett Iván Kovács Lászlót, a dús bajusz mögé rejtőző Pongrátz Gergelyt, a roma származású Bizsut, és a harc közben elhunyt élettársát, a 17 éves Szabó Ilonát.

 Egy idilli képkészítés után, az 56-os harcoknál alacsonyabb intenzitással, de átverekedtük magunkat az aluljárón, és gyors pillantást vetettünk az egykori Kilián laktanya betört üvegjeire, piszkos vakolatára, és elfeledett táblájára, mely Maléter Pálnak állított emléket, majd robogtunk is tovább az emlékközpont felé.

A Holokauszt Emlékközpont épülete igen szép. A néhol érdekes alakot felvevő komplexum világos színű mészkőbe öltözött a tiszteletünkre, ám ebből nem láttunk sokat, mivel a 27 alkalommal megcsippanó beléptető kapu után szinte azonnal elnyelt minket az épület sötét gyomra.

A kiállítás szépen lett összerakva. Amikor megláttam a térképét, kicsit megijedtem, hogy üres lesz. Az is tetszett, ahogy fogyatkoztak a vonalak a falakon, ahogy haladtunk előre az időben, illetve jó ötlet volt a lejtő padló. Még jobban tetszett volna, ha a vezető hölgy nem rágja ezeket a tényeket a szánkba, bár igaz, lehet akkor fel sem tűnt volna. A kiállított tárgyak is érdekesek voltak, bár én azért kicsit keveselltem őket. Mivel persze nem volt üres egyik terem sem, nem volt olyan érzetem, hogy ide még elfért volna valami, azonban szerintem túlságosan sok volt a kivetítő és túl kevés a „kézzel fogható” tárgy. Ezen kívül elbírtam volna több kreativitást is a tárgyak és termek elrendezésében, mivel megrázó látni, hogyan voltak betömörítve az emberek a marhavagonokba, ám megrázóbb lett volna be is zsúfolódni legalább egy fél marhavagonba.

És ha már marhák, azt sem sajnáltam volna, ha a vezetést nem egy általános iskola hetedik osztályának szintjére lövik be, hiszen nagyon okos emberek, és én voltunk ott. Legjobban az maradt meg bennem, mikor a hölgy Adolf Eichmann portréjára mutatott, és a kérdésére meg is válaszolták ki ő, majd a következő kérdése a kegyetlen SS-tiszt nemzetiségére utalt, mely némileg megdöbbentett. Hiányoltam továbbá a roma holokausztról való megemlékezést, a Generalplan OST említését, vagy az Aktion T4 leírását, hiszen a fajelméletnek nem csupán zsidók estek áldozatul.

Mindenesetre a séta végén megnéztük a Páva utcai zsinagóga ténylegesen lenyűgöző épületét, mely egy már nem működő zsinagóga, így nem kellett kipát viselnünk, azonban az üvegpadokba sem ülhettünk be. A vezetés végével Kata, Szabolcs és én rohantunk is, hiszen Joe személyében sofőrre, és mint később kiderült, tanácsadóra találtunk. 

Összességében a kiállítást és az emlékközpontot megérte megnézni. A Corvin közt, a Kilián laktanyát is megérte megnézni. Lehetett volna jobb a kiállítás? Lehetett volna. Lehetett volna rangjához méltó állapotban a mozi? Lehetett volna. Azonban a lényeg mégis az, hogy felálltunk a székünkből, és saját lábon, saját szemmel tapasztaltuk meg a történelmet. És néha jó dolog kiszakadni a nihilből.

Csillagok, ti drága csillagok

Írta: Nagy Zsófi Kata és Stumfold Zsófia

Corvin 1, Üllői 45, Páva 39 – régi emlékek sokaságait rejtik a címek; szebbeket, jobbakat, boldogtalanabbakat. Ahogy ma ismerjük, Corvin Mozi, Kilián laktanya és a Holokauszt Emlékközpont.

Egy alternatív történelem fakultáció keretén belül lehetőségünk nyílt egy budapesti látogatásra, melynek során a fent említett helyszínek életre keltek, mi pedig – az anekdoták szürreális hatása alatt állva – könnyűszerrel visszarepültünk a múltba.

Kirándulásunk első állomásaként megtekintettük a Corvin köz jellegzetességeit, melyek régi idők történéseinek állítanak méltó emléket. Egy a sok közül a Corvin Mozi, mely immáron egy évszázada kíséri figyelemmel a körülötte zajló események sorozatát. Az épület sárga falait megannyi mesélő dombormű öleli körül, ábrázolva az 1956-os forradalom és szabadságharc legfőbb momentumait, bátor szereplőit, így a Pongrátz testvéreket, az önzést nem ismerő lányokat, nőket, asszonyokat, Mesz Jánost (azaz Falábú Jancsit). Mindemellett nem lehet elsiklani a pesti srác szobra, valamint Dilinkó Gábor (Bizsu) és 17 éves élettársa, Szabó Ilona (Cinka Panna) felett sem, aki 17 évesen, fiatal lányként, négy hónapos várandósként vált áldozatává a forradalomnak.

Ezután a Hild József tervezte Kilián laktanyához látogattunk el. 1956. október 31-én ebben az épületben alakult meg a forradalom Nemzetőrsége, továbbá Maléter Pál, később kötél általi halálra ítélt vezérőrnagy székhelyeként szolgált.

Végül elérkeztünk látogatásunk legmegrázóbb szakaszához, amelynek komolyságát és lelki terhét addig talán fel sem foghattuk. A Holokauszt Emlékközpontban idegenvezető kalauzolt minket végig, felkavaró képsorok, videók és megdöbbentő tények kíséretében. Az emlékközpont építészeti adottságai tökéletesen illeszkedtek az aktuálisan tárgyalt témákhoz-egyre lejjebb és lejjebb vezetett az út az épületben, ahogy a zsidóságot jogaitól lassanként megfosztották, őket gettókba szorították, majd a háborús évek alatt koncentrációs táborokba hurcolták. Láthattunk kötelező jelleggel kitűzendő sárga csillagot, munkatáborbéli rabruhát, ahol az emberek nevét nemes egyszerűséggel negligálták, hogy aztán rabszámuk és kegyetlen sorsuk helyettesítse addigi életüket.

S aztán a padló szintje emelkedni kezdett, ezzel együtt megérkeztünk a kiállítás végső állomására: a zsinagógába. Manapság már inaktív a zsinagóga – a férfiak számára kötelező jellegű kippah hordásától eltekintettek.

A falakon fehér és kék szín dominált, rendkívüli tisztaságot árasztva minden látogatóra. Minden szegletet arany minták díszítettek, a mennyezetről pedig számtalan csillag nézett le ránk és ragyogtak. Ragyogtak, hisz áldozatok múlhatatlan emlékét hordozták magukban.