Kiss Benigna: Visszafordulni már nem lehet

Kon’nichiwa! Yamaguchi Hinatának hívnak, 32 éves 2 gyermekes Tokyoi lakos vagyok. A férjemmel, Tobioval 9 éve ismertük meg egymást egy randioldal segítségével majd 5 éve össze is házasodtunk. Azóta született meg gyönyörű ikerpárunk, akik már 2 hónap múlva 4. életévüket töltik. Lassan már egy éve óvodába járnak, így nekem is vissza kellett térnem a munkahelyemre. Sajnos a munkahelyem nem a legelitebb, legerkölcsösebb hely, a főnökeimtől kezdve a munkatársaimig mindenki egy bunkó paraszt, arról meg ne is beszéljünk, hogy a mininálbért is alig kapom meg. Legnagyobb szomorúságomra munkahelyváltást nem engedhetünk meg magunknak most az anyagiak miatt, de ki tudja, talán majd a jövőben.

Sajnálom, ha untattam önöket az életemmel. Azt szintén sajnálom, ha túl sokat fecsegtem vagy panaszkodtam, de igazából nem is önéletrajzot akartam írni, hanem egy érdekességet vagy még inkább furcsaságot akartam leírni magamról, ami pontosan 2 napja jelentkezett nálam: látom a szellemeket. Konkrétan látom a halott embereket! De nem úgy, mint ahogy a filmekben szokták ábrázolni őket, félelmetes zombikként, sokkal inkább jóságos, gyönyörű lelkekként. Mintha mindenki a saját földi testének egy 100000-szer jobb változatát viselné. És nem csak a testének, hanem a lelkének is. Elképesztő érzés ez az egész… Nem csak hogy látom őket, beszélgetni is tudok velük, sőt még megérinteni is meg tudom őket. Mintha még élnének. Gondolom, hogy legtöbbetekben azért felmerült a kérdés, hogy tettem szert ilyen erőre. Ezt könnyen meg tudom veletek osztani. Egyszerűen csak megtörtént. Egyik pillanatban még a szobámban álltam, rá pár másodperce meg már a hallott apám ott volt mellettem. Természetesen nagyon megijedtem, és rögtön felsikoltottam, de ahelyett hogy a férjem futott volna be a szobánkba, nem történt semmi. Szó szerint semmi. Az égvilágon semmi. Még inkább a semmi történt meg… Minden elfehéredett. A szobám eltűnt, a házunkat, amit évekig építgettünk,szépítgettünk már nem láttam, az ország, amit a hazámnak hívtam egyszerűen csak eltűnt a föld színéről, és a Föld nevezetű bolygó megszűnt létezni az egész univerzummal karöltve. Lefagytam… Nagyon félelmetes érzés volt mindent elveszíteni, amit eddig ismertem és szerettem, de egyben… nem is találom a megfelelő szót rá… talán úgy tudnám a legjobban jellemezni ezt az érzést, ami hatalmába vett, hogy melegség borította el az egész testemet. Mintha kaptam volna Isten szeretetéből egy darabot, a végtelen szeretetből…. Mintha csak haza érkeztem volna.

Sajnos azóta nem láttam egyetlen egy élő embert sem, pedig már 2 nap eltelt. Csak a fehérség van és a szellemek. Sokat gondolkodom. Talán valami kiválasztott vagyok? Nem, nem, ez a kiválasztott dolog csak ilyen földi hülyeség. Soha sem hittem benne és nem is fogok. És a szívem mélyén is úgy érzem, mintha minden ember eljuthatna ide. Egyébként nincs egyáltalán rossz dolgom, sőt kalandos itt lenni. Képzeljétek beszélgettem Napóleontól kezdve Shakespieren át Mijamoto Muszasi-ig mindenkivel. Minél több szellemmel szeretnék beszélgetni és megtudni minél több infót és érdekességet róluk, amire a Földön nem volt lehetőségem. De tudjátok kinek örültem a legjobban? Végre, annyi év után találkozhattam édesapámmal. Újra meg tudtam ölelni, újra érezni tudtam a testét és beszélgetni vele. Végre nem volt beállva, normális és kedves volt, mint gyerekkoromban. Nem volt benne egy cseppnyi feszültség sem. Tudjátok apukám nagyon kemény drogos volt, a halála előtti években már minden csak a drog körül forgott. Az elvonóról még csak hallani sem akart. Anyukámat megfenyegette, ha beküldi elvonóra, akkor olyat fog tenni vele, amit még ő maga is meg fog bánni. Így jutottunk el ideáig. 3 éve túladagolta magát és meghalt. Hiába próbáltuk nem tudtuk őt megmenteni. Párszor legalább láthatta még az unokáit… Imádta őket… Legalábbis a tiszta pillanataiban biztos.

Sajnos a drogok nem tűntek el az életünkből, apukámnak köszönhetően, amint valami rossz dolog történt az életemben, rögtön gondolkodás nélkül a kábítóhoz nyúltam. Így mint ha az élet valami gúnyos játékot űzne velünk, én is függő lettem. Apukám halálával ez csak még rosszabb lett.

Ha tehetném annyi dolgot megváltoztatnék…  A pénzt amit a drog vett el tőlünk, annyi minden másra költhettem volna. Sokkal jobb dolgokra. Vehettünk volna egy jobb kocsit, vagy egy kicsit nagyobb házat építhettünk volna. A gyerekeknek megvehettem volna minden játékot, amit csak kértek. Vagy… elvihettük volna őket nyaralni. Mindig is szerettek volna eljutni Amerikába. Őszintén? Én is.

Azonban kezdek beletörődni a helyzetembe. Minél több időt töltök el itt, annál jobban úgy érzem nem juthatok vissza az élők világába. Pedig megtenném. Bármilyen jó is itt az apukámmal, itt ahol minden csodálatos, semmi feszültség nincsen, itt ami szó szerint olyan mint a mennyország, ha tudnék, visszamennék. Mert az az idő, amit a gyerekeimmel és a férjemmel töltöttem semmihez sem fogható. Annál jobb érzés nincs. És mégis bárhogy kívánom nem tudok visszajutni. Egy kis hiba miatt nem láthatom azokat az embereket felnőni, akiknek nem csak hogy én adtam életet, de a legfontosabbak is nekem a világon. Nem öregedhetek meg életem szerelmével, nem válhatunk együtt zsémbes nyugdíjasokká, akikkel folyton perelnek a gyerekeik, mert elhízlalják az unokáikat. Ezek most már nem tudnak megtörténni velem. Most már nem mehetek vissza.

Szóval ennyi a történetem. Köszönöm, ha végigolvastad, igazán jól esik. Remélem te kitudod használni az életed minden pillanatát.

A végére viszont még engedjetek meg nekem egy jó tanácsot: ha van bármi fontos is az életetekben, ami egy kicsit is számít… akkor ne adagoljátok túl magatokat, mert meg fogtok halni. Mint én.

Kiss Benigna, 10. A

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

%d bloggers like this: