Kiss Benigna: A boldogság színei

-Az életem egy mocskos, színek nélküli világ. Úgy érzem, mintha folyton sárban fetrengenék. Minden fekete-fehér. Miért kellene tovább élnem?-ordítottam torkom szakadtából, könnyes szemmel annak a férfinak, aki most mellettem állt, és próbálta megakadályozni életem legjobb döntését, hogy leugorjak a hídról és ezzel végre vége legyen a szánalmas életemnek…

Kiskoromban egy kétgyermekes családban éltem. Imádtam a szüleimet és életem minden percét. Azt hiszem, erre mondják, hogy minden szivárvány. Nagyon szép élet volt, a legnagyobb gondomat a nővéremmel a semmin való veszekedések jelentették. De egyszer minden jó véget ér.  Csak nem hittem, hogy ilyen hamar. A hétvégi nagybevásárlásból tartottunk hazafelé, ahova a tesómat és engem is magukkal rángattak a szüleink. Mindenre tisztán emlékszem. Örökre belém égtek ezek a pillanatok. A rádióban valami Michael Jackson szám szólt, egy idős néni kérésére, aki ezzel az unokájának akart kedveskedni a születésnapja alkalmából. Sosem értettem, hogy miért kérnek egy számot a rádióban valakinek, ha az úgysem fogja hallani. Vagy szólnak neki, hogy most kapcsolja be, de akkor oda a meglepetés, nem? Sajnos ezen nem tudtam elgondolkodni, mert a pimasz nőszemély, akit a szüleim történetesen a nővéremnek hívtak, már az én részemet kezdte el enni a chipsből. Természetesen rögtön „fegyvert” rántottam, ami jelen esetben egy csomag WC-papír volt, mert hát ez akadt a kezembe úgy hirtelenjében. Emlékszem, anya már fordult hátra a nagy visításban, és szidta volna le a fejünket, hogy zavarjuk apát a vezetésben, úgyhogy sürgősen vegyük lejjebb a hangerőt. De anya lágy, kedves hangja helyett csak egy nagy puffanást hallottam… és elsötétült minden…

-Sajnálom. Csak maga élte túl a balesetet. Fogadja őszinte részvétemet a családja miatt.- hallatszódott a nagyon tapintatosan megfogalmazott mondat a rendőr szájából. Gondolom sietni akart haza a családjához, ezért nem futotta többre neki. Meg is fordult és indult volna. De hirtelen visszafordult. Emlékszem a megdermedt, csodálkozó arcára, amikor felnevettem a háta mögött.

–Nagyon vicces. Az ilyen előadásokért mennyit fizetnek magának? Tuti, hogy a nővérem bérelte fel. Mondjuk azt nem gondoltam volna, hogy ilyenekkel viccelődik. Most már mindegy, behívhatja őket.

A rendőr arcában megfagyott a vér.

-Mit néz már? Lebukott! Hát nem érti? Vége a színészkedésnek! Csak hívja be a családomat. Szeretném látni őket. Meg akarom ölelni anyukámat…

– Tényleg sajnálom. De nem tudnak idejönni… soha többé…

Lecsordult egy könnycsepp az arcomon. De rögtön követte is a többi. Soha nem sírtam ilyen keservesen, mint akkor. Mindössze 10 éves voltam, de az életem elvesztette az értelmét.

 

Az orvosok szerint még viszonylag szerencsésen megúsztam a balesetet. A legtöbb sérülésem nem volt maradandó, nem befolyásolta a további életemet, kivéve egyet: súlyos agykárosodást szenvedtem, aminek következtében teljesen színvak lettem. A világ, amiben eddig ott voltak a csodás, boldogító, vidám színek, egycsapásra fekete-fehéren kínzó mocsárrá változott. Úgy éreztem, megfulladok.

A hatóságok az egyetlen, még élő rokonom gyámsága alá helyeztek, aki a nagymamám volt. Két hónap múlva viszont ő is elhalálozott, itt hagyva engem teljesen egyedül. Mondjuk nem hibáztatom, legszívesebben én is meghaltam volna. Ezek után sem lett könnyebb az életem: egy árvaházba raktak, ami inkább hasonlított egy kivégzőtáborra, mint egy olyan helyre, ahol gyerekek laknak. Utáltam ott lenni, utáltam a felügyelőket, utáltam az igazgatót, utáltam azokat a férgeket, akik minden nap mosollyal az arcukon szégyenítettek meg. Hogy miért tették? Nem tudom. Talán mert kék a szemem, mert barna a hajam, mert nem álltam le velük veszekedni, vagy csak mert nem bandáztam velük. Az arcomba köpdöstek, belenyomták a fejemet a WC-be, a cigarettacsikkjüket rajtam oltották el, megcsókoltatták a cipőjüket, a földbe tiportak, megvertek. A felügyelők persze nem foglalkoztak ilyen apróságokkal. A nappalok ugyanolyan sötétek voltak, mint az éjszakák. Nem volt különbség, minden fekete-fehér volt. Senkinek sem kívánom rajtuk kívül, hogy ezt átérezze.  A legnagyobb fájdalmamért is csak bántást kaptam. Hiszen minden pislogás emlékeztetett a családom elvesztésére. Emlékeztetett arra, hogy vajon ha most élnének, milyen életem lenne. Rengeteg barát, szerető család, délutánonként edzések, meg persze esténként bulizás. Az egyetlen mentsváram az volt, ha behunytam a szememet, mert akkor láttam ezt. De ha kinyitottam, csak a sötét valóságot láttam. Ők mégis szórakoztak a legnagyobb nyomorúságomon. De nem akárhogyan ám! Ugyanis egy játékot játszottak. Csak úgy nevezték, hogy „szín vagy szerv?”. A szabályai igen egyszerűek voltak: mutattak egy tárgyat nekem, ha meg tudtam mondani milyen színű, akkor nyertem, nem kaptam büntetést. Ha viszont nem találatam ki a színét, akkor jött a szerv része: hasba rúghatott a kihívó játékos. Tök fair játék, nem? Egy élvezet volt minden nap ezt játszani a „legjobb barátaimmal”, ugyanis egyetlen egyszer sem győztem. A hat év alatt egyetlen egyszer sem. Minden, de minden egyes nap ezt a játékot játszották velem, kiegészítve a „plusz szolgáltatásokkal”. Egyetlen egy élőlény sem volt az árvaházban, nem is.. a világon, akiben meg tudtam volna bízni. Mindenkitől csak bántást kaptam. Egyszer viszont összebarátkoztam (vagy csak megszánt volna?) egy lánnyal, aki megértett. Petrának hívták. Ugye milyen gyönyörű név? Felvállalt mindenki előtt, megvédett a többiektől. Azt hittem, végre újra van értelme élnem. Hihetetlen, igaz?  Hogy egy ilyen balféket, egy ennyire kedves, gyönyörű lány megszánjon. Egyik este elcsalt az árvaházból, azzal az indokkal, hogy mutat valamit. Amikor egy kis sikátoros utcához értünk, megállt. Csak annyit mondott: „Elhoztam a szemetet, amit ki kell dobni.” Az árnyak közül előléptek legfőbb utálóim, és botokkal meg ásókkal szó szerint agyonvertek. Az áruló ott nevetett velük, emlékszem, ez is örökké belém égett, mert ilyen megaláztatáson még nem estem át.

A történtek után átraktak egy másik helyre. Ott sem volt jobb a helyzet, de magamba fordultam, befogtam a füleimet, becsuktam a szemeimet, a szaglásomat elfojtottam, a számat ki se nyitottam és túléltem. Szerencsére vagy nem szerencsére, de a 18. szülinapomon kidobtak az árvaházból, és folytathattam tovább gyönyörű életemet az utcán. Valami gyárban találtam munkát, mert persze ahhoz nem volt merszem, hogy lopjak és abból tartsam el magamat. Ezen az istenverte gyáron kívül sehova sem vettek fel. Igaz, hogy volt érettségim, mert bár nem akartak, de mégis kötelező volt taníttatnia az árvaháznak. De mit értem vele? Egy színvak senkit, aki még egyetemet sem végzett, hova vették volna fel? A legtöbb higiénikus, embercentrikus elvek szerint működő gyár rögtön elküldött, és ilyen, hogy szerelő vagy sofőr szóba sem jöhetett a látásom miatt. Így kerültem hát ide. Erre az undorító helyre. Biztos, hogy nem törvényesen működtették ezt a helyet, szóval nem igazán nézték kiket foglalkoztatnak, természetesen a minimálbérért sem. Mivel lakásra nem volt pénzem, és a hajléktalan szállók dugig voltak, az utcán tengettem életem. Miért nem tudott az életem végre egyenesbe jönni? Hogy lehetek ennyire szerencsétlen? 8 hónappal azután, hogy felvettek az „álommunkahelyemre”, újra zátonyra futott az életem. Sikeresen rámkentek egy kisebb lopást, ami mégis elég nagy volt ahhoz, hogy ne lehessen eltusolni. Tényleg csak rosszkor voltam rossz helyen, de az emberiség szemete megint lehúzott magához.  Szóval az igazgató eme könnyed mondatokkal végleg búcsút intett tőlem: „Mi nem adunk magadfajta szemeteknek munkát! Máshol szennyezd a levegőt!”

Úgy tűnik, egy átok kiséri életem. De most meg fogok szabadulni tőle. Meg fogok szabadulni az életemtől.

Még a híd felé vezető úton is csak az undorukat éreztem, a megvetésüket felém. Senki nem jött oda hozzám megkérdezni, hogy mi a baj, tudnak-e segíteni. Senki… Az utolsó sétámon mindent jól megnéztem. A családomhoz hasonló embereket. Gyerekeket, akik ugyanúgy veszekedtek, mint mi a nővéremmel. A házas -és szerelmespárokat, akik átkarolva sétáltak, megbeszélve a holnapi ebédet, mint a szüleim. A nagymamámra hasonlító öregasszonyokat, akik a Sparból hazafelé hozták a kis szatyraikat, és láttam rajtuk, hogy a sütihozzávalók vannak bennük, azokhoz a sütikhez, amiket az unokájuknak készítenek. Utoljára visszaemlékeztem a házunkra, a karácsonyokra, a társasozásokra, a szüleim ölelésére, a testvérem gyönyörű mosolyára… mindenre, ami jó volt az életemben. Érdekes… az árvaház, a verések, a gyűlölködés, az utcán töltött éjszakák eszembe sem jutottak. Már senkire sem voltam dühös. Se a kamionsofőrre, aki megölte a családomat, se a rendőrre, aki ironikusan a családjához sietett, nem törődve azzal, bennem mi játszódik le, se a nevelőkre, akik hagyták, hogy pokollá tegyék az életemet, se a fiúkra, akik minden nap megszégyenítettek, se a lányra, aki gonoszan hátba szúrt, sőt még a munkadóimra sem, akik végleg elvágták a cérnát, amibe eddig oly kétségbeesetten kapaszkodtam. Már csak a híd és én voltunk. Még valamit ordítottam a mellettem álló férfinak, aki éppen próbálta megakadályozni életem legjobb döntését. De ezt már senki sem tudta megakadályozni. Ahogy elhagyta a földet a lábam és a folyó felé zuhantam, felszabadultam. Kitörtem a fekete-fehér, undorító kötelekből és láttam… láttam a folyó gyönyörű kék színét. A halak csodás, lélegzetelállító színeit. Az elmondhatatlanul szép színeket. Láttam a Mennyországot… ami felé szárnyalok… és pár másodperc múlva már éreztem, ahogy átölelnek… a családom…

Kiss Benigna, 9.A

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

%d bloggers like this: