Hétfőn még matekdolgozatot írok, kedden pedig már Budaörsön ülök az Energiatudományi Kutatóközpontban, és azon gondolkozom, mi baj lehet a kódommal… De hogy kerültem oda a 12. D tanulójaként?
Minden akkor kezdődött, amikor az osztályomban meghirdették, hogy jelentkezni lehet a TDK-ra, azaz a Tudományos Diákköri Konferenciára. Ez olyan egyetemi (!!!) verseny, amelybe tavaly vontak be először középiskolákat. Kis habozás után elvállaltam, hogy én leszek az egyik diák, aki az iskolánkat képviseli. A témák közül a fejlesztett napelemek és a fúziós technológia összehasonlítását választottam. Egy ilyen dolgozathoz mindig kell elsődleges forrás is, például egy interjú. Én ezt a HUN-REN-nél készíthettem el, hiszen az Energiatudományi Kutatóközpont az egyik legfontosabb hazai fúziós kutatóhely. Amikor jobban beleástam magam a fúzió témájába, azonnal lenyűgözött. Miután elkészítettem és megvédtem a dolgozatot, amellyel különdíjat kaptam, érkezett egy e-mail: nyári gyakorlatra hívtak az Energiatudományi Kutatóközpontba. Az ajánlatot természetesen elfogadtam.
Nehézséget jelentett, hogy én voltam (és ma is én vagyok) az intézetben az egyetlen középiskolás. A többi gyakornok egyetemista (általában mérnökhallgató), így ők már rengeteg olyan dolgot tanultak, amit én még nem. Nekik például magától értetődő, hogy tudnak programozni, én viszont akkor még nem tudtam. Ezt a lemaradást úgy pótoltam, hogy nyáron minden hétköznapot erre fordítottam, és közben megtanultam Pythonban programozni. Végül eljutottam arra a szintre, hogy önállóan is el tudom végezni a feladataimat. A gyakorlat a nyárral nem ért véget: lehetőséget kaptam, hogy az idei tanévben is folytassam a munkát. Az iskola vezetőségének köszönhetően szeptember óta hetente egy napot most is a laborban töltök.
Amikor azt halljuk, hogy fizikai kutatás, a legtöbben rögtön kísérleti gépekre gondolunk. Pedig a kutatók az idejük legnagyobb részét a számítógép előtt töltik: vagy a kísérleti eredményeket elemzik, vagy szimulációkat végeznek. Én leginkább az utóbbival foglalkozom. Egy átlagos napom Python-kódok írásával telik, amelyekkel a németországi Wendelstein 7-X (W7-X) kísérleti fúziós berendezésben lezajló folyamatokat szimuláljuk. Emellett az ITER (International Thermonuclear Experimental Reactor) makettjén is dolgozom: kijavítom a hibás alkatrészek terveit, és 3D-nyomtatóval újra elkészítem őket. A témavezetőim segítenek, ha elakadok, és ellenőrzik a munkámat.
Mindez nem hasonlít az iskolára. Itt a saját tempómban dolgozom, és nincs előre ismert megoldás. Ha valami nem sikerül, addig próbálkozunk, amíg meg nem oldjuk a hibát. Megoldókulcs nincs, hiszen a választ a kutatók sem tudják előre. Nekem a kutatásban éppen ez tetszik a legjobban: az új, kreatív megoldások keresése. Ez segített eldönteni, hogy később is ezzel szeretnék foglalkozni.
Nem állítom, hogy könnyű: sok munkával jár, és előfordul, hogy napokig nem jutok előre. Aki viszont szereti a kihívásokat, és hasonló lehetőséget kap, annak azt tanácsolom, hogy vágjon bele akkor is, ha elsőre ijesztőnek tűnik. Hogy pontosan mi az a fúzió, és miért dolgoznak rajta ennyien, arról a következő cikkben írok.
Butola Dorka 12. D