Én azok közé az emberek közé tartozom, akik nem szeretik a holokauszt filmeket, de rátaláltam erre az olasz filmre, „Az élet szép”- re.
A film témája a zsidóüldözés, műfaja vígjáték. Sokan gondolhatják, hogy ez egy igen ízléstelen párosítás és szentségtörés, de 1999-ben mégis Oscar-díjat kapott a legjobb idegennyelvű film kategóriában. A holokauszttal foglalkozó filmek legtöbbje a kimondhatatlan szörnyűségeket helyezi a középpontba és mementót állít az eseménynek. Roberto Benigni filmje más. A humor nagyszerűen illik a főszereplő jelleméhez és a filmet is kiegyensúlyozottá teszi. A történet 1930-as években játszódik Olaszországban. Guido, a hóbortos pincér, beleszeret egy tanárnőbe és, arcokra mosolyt csaló jelenetekkel, szereti el fasiszta vőlegényétől a nőt. Bár a filmben többször elhangzik, az ember nem figyel fel rá, hogy a férfi zsidó. A cselekmény 1945 körül folytatódik, mikor Guido már feleségül vette szerelmét és egyszem gyermekükkel, Giosue-val, boldogan élnek. A háború már a vége felé jár, mikor a fasiszták begyűjtik őket és koncentrációs táborba viszik. Guido, aki teljesen tisztában van a helyzet súlyosságával, azt mondja fiának, hogy ez egy játék és 1000 pontot kell összegyűjteniük, hogy megnyerjék a főnyereményt, egy valódi tankot. A rendező remekül tartja az egyensúlyt a gyermeki játék és a valóság rettenetei között. A film felépítése zseniális. A film és a háború végén feltűnik egy amerikai tank, a „fődíj”. Sokak szerint ez hiteltelen és így nem történhetett meg. Charbol szavait idézve: „A film nem arról szól, ami történt, hanem arról, ami történhetett volna”. Úgy vélem ez a film a hitnek és az apai szeretetnek állít mementót. Bár nem a borzalmakon van a hangsúly a filmben, engem jobban megviselt, mint az eddig látott holokauszt filmek bármelyike.
Kortól, érdeklődési körtől és mindentől függetlenül mindenkinek ajánlom. Ez az a film, amit egyszer mindenkinek látnia kell, egyszer mindenkit meg kell hatnia.
Csapi Dorka