Takács Niobé: Átsuhanván az életen

Bár nem nyitnék már ajtót neked

Mégis mindig hazavárlak

A kulcsot zsebed mélyére tetted

Tudván nem lesz vége a világnak

Könyvet írnék a csillanó kulcsról

Megírnám saját fejezetem

Emlékeket írnék arról a csókról

Vágytól kéjesen papírra vetem

Mint részlet, jelenek meg a kötetedben

Míg az enyém csak rólad szól

Vetném papírra a tintát tüzesebben

Mint ahogy ajkak kiszáradnak a jó bortól

De mint minden ez is egyszer lezárul

A könyv bezárul, az élet kitágul

Hullámok mossák élettelen testemet

Hozzád a vágy kegyetlenül eltemet

Érintésed, mint mámoros vihar

Mint testtelent a fátyol, eltakar

Ima, égigérő erővel szüntelen

Lesújtva rohan végig lelkemen

Kiragadva annak legédesebb darabját

Porrá őrli rendíthetetlen alakját

Felnézek a szempárba, s fáj

Hogy az oly bűnösen csillog rám

Megrontva magával a tiszta testet

Belébújva a szűz, úgy reszket

S hanyatlik az ágyra újra, élettelen

Ahogy a bűn elhagyja erkölcstelen

Romlott már, elvették őt erőszakkal

Csak néznek, mint babára a kirakatban

És a testét látják, gondolati akaratban

Bár már mindenért magát okolja

Nem önsajnálat, ezt csak gondolja

Majd észreveszi egy pengével a kezében

Hogy ismét átsuhant az életen

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

%d bloggers like this: