Bár nem nyitnék már ajtót neked
Mégis mindig hazavárlak
A kulcsot zsebed mélyére tetted
Tudván nem lesz vége a világnak
Könyvet írnék a csillanó kulcsról
Megírnám saját fejezetem
Emlékeket írnék arról a csókról
Vágytól kéjesen papírra vetem
Mint részlet, jelenek meg a kötetedben
Míg az enyém csak rólad szól
Vetném papírra a tintát tüzesebben
Mint ahogy ajkak kiszáradnak a jó bortól
De mint minden ez is egyszer lezárul
A könyv bezárul, az élet kitágul
Hullámok mossák élettelen testemet
Hozzád a vágy kegyetlenül eltemet
Érintésed, mint mámoros vihar
Mint testtelent a fátyol, eltakar
Ima, égigérő erővel szüntelen
Lesújtva rohan végig lelkemen
Kiragadva annak legédesebb darabját
Porrá őrli rendíthetetlen alakját
Felnézek a szempárba, s fáj
Hogy az oly bűnösen csillog rám
Megrontva magával a tiszta testet
Belébújva a szűz, úgy reszket
S hanyatlik az ágyra újra, élettelen
Ahogy a bűn elhagyja erkölcstelen
Romlott már, elvették őt erőszakkal
Csak néznek, mint babára a kirakatban
És a testét látják, gondolati akaratban
Bár már mindenért magát okolja
Nem önsajnálat, ezt csak gondolja
Majd észreveszi egy pengével a kezében
Hogy ismét átsuhant az életen