A Rejtélyek Háza 1.

    • Tudják már kis koromban is lenyűgöztek a rejtvények…Hatalmas szeretettel fordultam bármi felé, ami csak egy kicsit is rejtett volt… – mondta, de itt megállt és a közönségre nézett. Miközben végigtekintett a tömegen, megsimította tökéletes öltönyét. Biztos vagyok benne, hogy úgy érezhette, ő a világ ura. Én legalább is biztos így éreznék. De mégis ki is az az én? A nevem Alex és éppenhogy csak 16 éves vagyok. Ha egyszer elsétálnál mellettem az utcán biztos, hogy olyan animés típusnak könyvelnél e magadban és majdnem igazad is van. Olyan sovány vagyok, mint egy csontváz és a valljuk be azért a talpig fekete ruhám se dob túl sokat ezen. Egy szó, mint száz, tökéletes ellentéte voltam a színpadon álló embernek. És mégis, más vágyam sem volt, mint hogy olyan legyek, mint ő. Olyan, mint Joseph Mclane, a park alapítója.
    • Szóval nem hagytam megfejtetlenül semmilyen titkot a környezetemben. Képzelhetik, milyen öröm lehetett nekem meglepetést szervezni… – mondta Mclane és a tömegben elszórt nevetés futott végig. Joseph szerényen mosolyogva fogadta a hatást. – és amikor tíz évvel ezelőtt megnyitottam ezt a parkot, egy álmom várt valóra. És végezetül még csak annyit kívánnék, hogy legyen ez az önök álma is! –  ezekkel a szavakkal hátrafordult és elvágta a háta mögött lévő piros szalagot – Ezennel megnyitom a park új ókori részlegét. Jó szórakozást! – De szavait elnyomta a tömeg éljenzése.

     

    A megnyitó után rögtön az új részlegbe akartam szaladni, de végül megvártam, amíg kicsit szétoszlik a tömeg. Kétezer embernyi biomassza között hajlamosak elveszni az önálló gondolatok. Amikor végre kiértem a kapukhoz, úgy éreztem szinte lebegek a boldogságtól. Már csak néhány lépés választ el a megtestesült mennyországtól (persze ez mindenkinek mást jelent: Biztos arra következtetsz abból, hogy egy olyan park számomra a csoda, ahol gondolkozni kell azért, hogy legalább mozoghasson az ember, hogy én egy olyan fajta geek vagyok, akinek már az oviban is baby yoda volt a jele és talán nem is tévedsz akkorát). A kovácsolt vaskapu nyikorogva tárult szét a látogatók előtt. Meg kell jegyeznem, igazán szép munka volt. A két szárnyon indák kanyarogtak és a negatív térben különböző minták rajzolódtak: mind-mind valamilyen rejtéllyel voltak kapcsolatosak. A bejárat két szélén kettő kétajtós szekrény kaliberű úriember állt és ellenőrizte a befelé igyekvő látogatókat. Csak harminc percet kellet várakoznom és én következtem:

    • Üdv! – köszöntem rájuk szélesen mosolyogva.
    • Helló! Üdvözöljük a rejtélyek házában, ahol semmi sem az, aminek látszik– válaszolt az egyik ajtónálló, aki (mint azt ebben a pillanatban vettem észre) az öltönye alatt egy rózsaszín unikornisos pólót viselt. – Mutasd kérlek a pecsétet!
    • He?! – kérdeztem vissza a magam rendkívül szofisztikált módján.
    • Mutasd a pecséted! Amit viktoriánus pálya teljesítéséért kaptál! – válaszolt lassan, tagoltan az ellenőr, bár láttam rajta, hogy kezd egyre idegesebb lenni.
    • Hát… Én még nem teljesítetem a viktoriánus pályát… – válaszoltam dadogva. – Csak ma érkeztem New Yorkba…
    • Ha készen a viktoriánus pálya, tárt karokkal várunk, de addig is… – mondta az ajtónálló, és kezével olyan mozdulatot tett mintha csak egy legyet akarna elhessegetni. Kár, hogy a mozdulat alanya most én voltam. De mielőtt bármit is reagálhattam volna a következő látogató felé fordult ezzel elzárva a legkisebb esélyemet is a tiltakozásra. Amikor elsétáltam még hallottam ahogy azt mondja:
    • Üdvözlöm a Rejtélyek Házában, ahol senki sem az, akinek látszik…

     

    Egyszerűen nem tudtam mit csináljak… Csak lődörögtem a parkban a bejárat előtt, amíg az majdnem  teljesen kiürült. De legalább végre látok valamit a parkból is, gondoltam keserűen. Mondanám, hogy pont olyan, mint a képeken, de ez a hely egyik különlegessége. Soha nem készült róla egyetlen fotó sem, nincsenek élménybeszámolók, reklámok vagy bemutatók. Így, ha valaki bemegy, tényleg nem tudja mire számíthat. Pont a héten olvastam egy riportot John Mclanenel a témában. A riporter arról kérdezgette, hogy nem érzi-e meg a park bevétele, a marketing mindennemű hiányát. Mclane (erre pontosan emlékszem) azt mondta:

    • Tudja, amikor a park megnyitott úgy döntöttem, hogy nem lesz róla semmi. Ő maga lett ezzel a titok. Megteremtettük a park legendáját. És mégis milyen legenda az, ami nem adja el önmagát?

    Láttam még néhány embert, aki valószínűleg ugyanúgy járt, mint én.  Ha a parknak lenne a  facebook oldala, most biztos, hogy záporoznának a felháborodott kommentek… Még úgy fél óra telhetett el, amíg újra nyakig merültem az önsajnálat medreiben, aztán úgy döntöttem haza megyek. Átsétáltam a park előtti hosszú parkolón, hallgatva a falon túlról kiszűrődő csodálatos hangokat. A levegőt megtöltötte a régi fa és könyvek oldala, mintha csak egy könyvtárban járnék. De idekint nem volt semmi más csak a végtelen betonparkoló és a cipőim csapódásainak hangja. Így elmélkedtem amikor egy lökést éreztem a vállamnál:

    • Elnézést – mondta, majd oda se figyelve haladt tovább. Hosszú ballonkabátot viselt, kopasz fején visszatükröződtek a lassan kigyulladó lámpák fényei. Szemei egy pillanatra idegesen villantak rám, már amennyire ezt kör alakú szemüvege látni engedte. Nem volt az tipikus szépség, de valahonnan mégis ismerősnek tűnt. (Az legalább biztos, hogy nem egy divatlap címlapjáról…) pár másodperc múlva kitisztult a kép a fejemben. De hisz ez León Fonseca volt… A park technikai igazgatója. A második legkirályabb ember a földön! Még pár hónappal korábban elküldtem neki az egyik titkosírásomat hátha válaszol rá… Apa mindig azt mondja, hogyha szeretnék valamit tegyem meg, ne várjak arra, hogy az élet add e rá engedélyt. Úgyhogy utána iramodtam a parkolón keresztül. Ha most nem érem utol, akkor már soha többé nem lesz rá lehetőségem. Beértünk a betont övező fák közé, ahol szinte már tökéletes volt a sötétség. Fonseca itt megállt és szemmel láthatón várt valakit. Ha várnia kell akkor biztos ráér nem igaz? -gondoltam és már éppen oda mentem volna hozzá amikor egy másik alak lépett oda a félhomályból. Fonseca idegesen körül nézett, majd oda szólt az érkezőnek.
    • Most már biztos…? – mondta köszönés nélkül. Valami nagyon felzaklatta, pedig különben mindig maga volt a megtestesült kiegyensúlyozottság. Mi történhetett?
    • Egészen biztos, hogy gyilkosság történt. Az egyik őr jelentette be, de az időpont sajnos meghatározhatatlan. A sajnálatos esemény illeszkedett az áldozat szerepébe, így hát sok ideig nem keresték. Senki sem fogott gyanút. – Gyilkosság? Áldozat? Szerep? Mégis miről beszél?
    • Istenem ez borzalmas – rogyott le a technikai igazgató az egyik mellette álló farönkre. – Pont a nyitás napján. Remélem intézkedett…
    • Ez csak természetes…uram – Fonseca erre csak bólintott és zsebéből egy pénzköteget vett elő. A homlokán a barázdák szépen lassan visszahúzódtak. Pár másodperc múlva már újra a régi kötél idegű Fonseca lett. Jégember – jutott eszembe a gúnyneve, amit az egyik parkos fórumon hallottam.
    • Ugye ez a kis incidens köztünk marad? – miközben beszélt átnyújtotta a bankjegyköteget. A beszélgetőtársának egy kicsit előre kellet hajolnia, hogy elérje a pénzt. Kis mozdulat volt, de arra éppen elegendő, hogy a felette lévő lámpa fénye rávetüljön a ruhájára. Egy rendőri egyenruhára. Szóval az egyik hősöm éppen most vesztegetett meg egy rendőrt. Ez a sztori kezd egyre érdekesebbé válni. A rendőr arcán most csibészes vigyor terült el.
    • Bízhat bennem, uram. – mondta és szája elé emelte kezét – Lakat a számon…
    • Reméltem is – mondta Fonseca – És minden fajta személyeskedés nélkül: a soha többé viszontlátásra.
    • Szintúgy… – válaszolt a rendőr és kihátrált a lámpa látóteréből, ezzel örökre eltűnt a szemem elől. Fonseca még üldögélt még egy ideig elgondolkozva, majd ő is tovább indult (ennek be kell vallanom őszintén örültem mert már kezdtem nem érezni a lábamat). Amikor már biztos voltam benne, hogy nem hall meg, kikászálódtam átmeneti menedékemből. Úgy látszik tartogat számomra néhány titkot a Rejtvények Háza, még itt a falakon kívül is. De mégis ahhoz, hogy ezt megfejtsem be kell jutnom…

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

%d bloggers like this: