Húsom börtöne, csontok rácsa
Fogva tartja lelkem,
Börtönőröm: Testem, Önmagam
Valahogy el kéne mennem.
Ám az álmaim, emberi vágyaim
Földhöz ragasztanak le engem,
De egyszer rácsaim, emberi izmaim
Egyszer majd levedlem.
Lelkem szárnyra kap testem nélkül
Földi hamvaim elhagyom
És az álmaim, emberi vágyaim
Porhüvelyemben eldobom.
Akkor majd testemet, emberi létemet
A földön másnak meghagyom,
De fájdalmas létemet, elrontott énemet,
Ezeket örökre feladom.