Iskolánkban az első óra után emlékeztünk meg a doni katasztrófa áldozatairól. Alább Fekete Zoltán és Rácz István tanár úr beszédei olvashatók. Köszönjük a megemlékezést, a szervezést!
Kedves Érdeklődők!
A mai napon a doni katasztrófa hőseire és áldozataira emlékezünk. Ezt a megemlékezést egykori diáktársatok, Magda Tivadar kezdeményezte és kezdte el néhány évvel ezelőtt. Ő sajnos most nem tud velünk tartani, mivel külföldön tartózkodik, de az első megemlékezéshez használt jelképes sírkereszt a sisakkal és a hevederrel ismét itt van az aulában, hogy a keleti fronton történtek mementója legyen.
Székesfehérvár számos sírkertje, köztük a szovjet katonai temető, a Szentlélek magyar-német temető, illetve a Ráctemető hősi halottak ezreinek földi maradványait őrzi. Városunk megszenvedte a második világháború borzalmait, lakosai megismerték a veszteség fájdalmát. A környező települések hasonlóképpen.
Pákozd központjában, a Szent József templom kertjében járva egy tömegsírra lehetünk figyelmesek, ahol 281 szovjet katona mellett magyar és német hősi halottak is nyugszanak. A tömegsír fölé emelt emlékmű feliratát szeretném röviden, de pontosan idézni. „A katona mindenkor egy felsőbb parancsot teljesít. A kegyelet megilleti függetlenül attól, hogy milyen ideológia érdekében, melyik oldalon harcolt. Nem tehet arról, hogy áldozattá vált. Életét áldozta olyasvalamiért, amit talán nem is értett meg. Mindenkinek volt édesanyja, családja, valakije, aki szerette; akik hazavárták, reménykedtek, de csak a gyász maradt a számukra. (…) Nyugodjanak békében.”
Köszönöm a figyelmet és szeretném felkérni Rácz István kollégámat, hogy tartsa meg megemlékező beszédét.
—
Tisztelt Kollégák, Kedves Diákok!
A mai napon a magyar történelem egyik legtragikusabb eseményére: a doni katasztrófára emlékezünk. Egy olyan történelmi sebre, amely nemcsak a hadtörténet lapjain hagyott mély nyomot, hanem családok tízezreinek életében, a nemzet közös emlékezetében is.
1943 januárjában, a második világháború viharában a II. magyar hadsereg katonái a Don folyó mentén, Voronyezs körzetében embertelen körülmények között néztek szembe a Vörös Hadsereg támadásával. Rosszul felszerelve, hiányos téli ruházattal, elégtelen fegyverzettel és megfelelő utánpótlás biztosítása nélkül kellett helytállniuk a mínusz harminc-negyven fokos hidegben. Sokszor nemcsak az ellenséggel, hanem a fagyhalállal, az éhséggel és a reménytelenséggel is harcoltak.
A szovjet doni áttörés következtében a magyar hadsereg gyakorlatilag megsemmisült. A veszteségek mértéke felfoghatatlan: több mint százezer magyar katona esett el, sebesült meg, tűnt el vagy esett fogságba. Fiatal életek szakadtak félbe, apák nem tértek haza, fiúk maradtak örökre idegen földben, messze a hazától.
Fontos azonban hangsúlyoznunk, hogy az áldozatok egyszerű parasztfiúk, munkások, tanítók vagy diákok voltak, akik parancsot teljesítettek. Nem hódítani indultak, hanem szolgálni – gyakran nem is értve, miért és milyen célért kell ilyen rettenetes árat fizetniük.
A doni katasztrófa nemcsak katonai vereség volt, hanem erkölcsi és nemzeti tragédia is. Megmutatta, hová vezethetnek a felelőtlen politikai döntések, az emberélet semmibevétele, és az, amikor egy ország erején felül sodródik bele egy pusztító világháborúba.
Az emlékezésnek a tanulást kell szolgálnia. Emlékezünk, hogy megértsük, hogy a háború mindig az egyszerű emberekkel fizetteti meg a legnagyobb árat. Emlékezünk, hogy a béke nem magától értetődő állapot, hanem olyan érték, amelyet óvnunk és védenünk kell. És emlékezünk azért is, hogy ne hagyjuk feledésbe merülni azokat, akiknek a neve sokszor nem szerepel emlékműveken, mégis ott élnek a magyar történelem szívében.
A Don-kanyarban elesett katonák emléke figyelmeztetés számunkra. Figyelmeztetés arra, hogy az emberi méltóság, az élet tisztelete minden körülmények között első kell, hogy legyen. Figyelmeztetés arra, hogy a nemzet ereje nem a háborúban, hanem az összetartásban, az együttérzésben és a békében rejlik.
Hajtsunk ma fejet mindazok előtt, akik a Donnál szenvedtek és haltak meg. Emlékezzünk rájuk csendben, tisztelettel, és ígérjük meg: emléküket megőrizzük, tanulságukat továbbadjuk, és mindent megteszünk azért, hogy hasonló tragédia soha többé ne ismétlődhessen meg.
Dicsőség az elesetteknek!
Béke az emléküknek!
A beszéd a „ Most tél van és csend és hó és halál” című írás felhasználásával készült. (honvedelem.hu 2024. január 12.)