“Az egyéni karakter kibontakozása nagyon fontos – ne az egyformaságra törekedjünk!”
Mi mindent takar a „tevékeny, gazdag élet”? És milyen az az ember, aki ilyen életet él? A válasz sokféle lehet, ám azt hiszem, egyben valamennyien egyetérthetünk: ha valaki fiatalkora óta alkot – fest, fotóz, objekteket, filmeket készít -, aktívan szervezi szülővárosa művészeti életét, 42 éven át tanít és művészeti iskolát alapít, akkor az az ember tevékeny és gazdag életet él. És ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy 80 évesen is szívesen idézi fel életútját, karrierjét, és teszi mindezt a mai napig sziklaszilárd véleményével, meglátásaival gazdagítva. Pinke Miklósról, iskolánk művészeti tagozatának alapítójáról van szó, akivel egy szerdai délután műtermében nyílt lehetőségem beszélgetni.
Beszélgetésünk során megtudtam, mikor került közel a művészethez, hogyan kezdődött – hogyan alakult tanári pályája, miként zajlott a Tóparti művészeti tagozatának megalapítása, milyen is manapság művésznek és művészetszervezőnek lenni, hogyan látja a művészet, oktatás helyzetét és hogyan tölti jelenleg mindennapjait.
Rengeteg művészeti ágban megmutatta magát – festészet, fotózás, filmezés, kerámia. Tulajdonképpen mi vezette a művészethez? Esetleg családi előzmény vagy egyszerűen saját belső indíttatás?
“Abszolút nem volt családi előzmény, teljesen „szűz családból” jövök. Amikor olyan második-harmadikos általános iskolás voltam, anyukám beíratott könyvtárba, ahol mindig kirajzoltam jeleneteket a különböző könyvekből. És hatalmas sikereim voltak, mert a kedvenc könyvtáros nénim mindig kirakta a rajzaimat a faliújságra! Ez akkor nagy büszkeség volt – lehet, hogy akkor fertőződtem én meg ezzel. Később, a művészet hol jobban előtérbe került az életem során, hol kevésbé – ez attól is függött, hogy éppen mivel foglalkoztam, hol tanítottam, és mennyi időm maradt mellette. Tehát nem volt ez annyira tudatos, egyszerűen mindig hozzátartozott -úgy oldalvást- az életemhez.”
Feltűnően fiatalon, 19 évesen kezdett el tanítani. Mi vezette a tanításhoz, és milyen tapasztalat volt ilyen fiatalon katedrára állni?
“Ez nagyon egyszerű történet volt. Bevallom, én gimnazista koromban elég bohém életet éltem, kosaraztam, zenekarban játszottam, rajzszakkörbe jártam. Tanulni nem nagyon volt időm, de olyan harmadik-negyedik táján már nagyon jól éreztem magam – és eszembe sem jutott, hogy mi akarok lenni. Miután sikerült leérettségiznem, ott álltam a pálya szélén, és nem tudtam, mi lesz ezután. És akkor anyám hívta fel a figyelmemet a lehetőségre, hogy akit felvesznek tanárképző főiskolára, az mellette taníthat is. Így a kisfiából diplomás lesz – nyilván ez volt az álma. Így elmentem Pécsre rajz-földrajz szakra, levelező tagozaton. Akkoriban óriási tanárhiány volt, így a felvételért cserébe ki kellett mennem tanítani vidékre. Így kezdődött az egész: leérettségiztem júniusban, szeptemberben pedig már tanár bácsi voltam egy nagyon távoli, eldugott falucskában, Mátyásdombon. A belvárosból átcsöppenni abba a létbe hatalmas megpróbáltatás volt. Óriási törés volt az életemben, de cserébe a falu abban a pár évben, amit ott töltöttem, felnőtté válásom helyszíne lett. Így kezdődött az én tanári pályám. Miután elvégeztem a tanárképző főiskolát, értesültem a lehetőségről, hogy a képzőművészeti főiskolán van egy továbbképzési program a már végzett tanároknak. Így lett középiskolai tanári diplomám is. Aztán beleragadtam a tanításba.”
Mi adta a Tóparti művészeti tagozatának ötletét? Milyen volt az indulás?
“Nem volt egyszerű. Akkoriban szakfelügyelő voltam, jártam Fejér megyét – katasztrofális volt a rajzoktatás színvonala. Nekem ekkor már volt egy szakköröm, ahová a tehetséges gyerekeket próbáltam beszippantani. Ők viszont vagy Pestre vagy Pécsre mentek tovább. Akkoriban még csak a nagyobb városokban volt lehetőség művészeti iskolában továbbtanulni – ezek igazából szakközépiskolák voltak, tehát nem gimnáziumok, hanem kimondottan csak művészeti iskolák. Az én képzőművészeti szakkörömmel, ami a Szabadművelődés Házában működött, nyertünk egy jelentősebb pályázati összeget. Úgy képzeltem, hogy a pályadíjból alapítok egy általános iskolában kezdődő és a gimnázium végével befejeződő művészeti iskolát – én úgy hívtam, hogy művészeti stúdió. Miután híre ment ennek az egésznek, az egyik általános iskola igazgatója felkeresett, és megkérdezte, hogy nem akarok-e esetleg náluk indítani egy művészeti osztályt. Így egyik pillanatról a másikra megszületett az általános iskolai rajztagozat – a még ma is létező Munkácsy Mihály Általános Iskola művészeti tagozata. A középiskolai nehezebben ment, több gimnáziumot megkerestem, míg – mivel az Ifjúsági Házban volt a szakköröm – arra gondoltam, megkörnyékezem a szomszéd Tópartit. Beszéltem Szűcs Sándor igazgató úrral. Nem ment egyszerűen a dolog, de végül -1992-ben- meghirdettük a középiskolai művészeti osztályt. Az első évfolyam 24 helyére 250-en jelentkeztek. A felvételizőkből pedig egy borzasztóan jó osztály állt össze, többekkel ma is jó barátságban vagyok. És az az igazság, hogy a jó hírünket is ez az első évfolyam alapozta meg: tavasszal tartottak egy országos rajzversenyt a művészeti iskolák diákjainak Nyíregyházán. Én vittem el – a ma rendkívül keresett díszlettervező – Pallos Nellit, és nyertünk. Mindenki csak nézett, akkor még nem hallottak róla, hogy Székesfehérváron is van művészeti iskola. Később még kétszer nyertük meg ezt a rajzversenyt.”
A ‘70-es évektől kezdve nagyon aktívan kiveszi a részét a Székesfehérvár művészeti életének szervezéséből, több művészeti társaságot is alapított. Mi motiválta, milyen érzés mindezt magáénak tudni? Milyen lehetőségei vannak most a város fiatal művészeinek?
“Én magam is jártam képzőművészeti szakkörbe, ott velem egyívású, hasonló érdeklődésű fiatalok gyűltek össze. ‘75-ben elindult az Ifjúsági Ház, ahol szakkörvezetőként a kezem ügyében voltak különböző szervezési feladatok és nagyon jó csapatok alakultak ki – nagyon jó lehetőségekkel. Nagy kiállítótér volt, minden évben komoly szakköri kiállítást csináltunk – rendes, profi képzőművészeti kiállítást. Újságírók, tévé, mindenki ott volt. A rendszerváltás után kilencen – mi, fehérvári képzőművészek – alapítottuk meg a Székesfehérvári Művészek Társaságát, ami a mai napig erős nyomokat hagy a Pelikán Galériában, és aktívan működik. Az egyesületben komoly szakmai múlttal rendelkező művészek vannak – Munkácsy-díjasok, érdemes művészek, mint például Hegedűs 2 László vagy Ujházi Péter, szóval nem akárkik. Itt is van persze egy kiöregedő generáció, de nagyon bízunk a fiatalokban. És én nagyon örülök, hogy vannak lehetőségeik – például tavaly kapta az egyesület a várostól a felsővárosi úgynevezett Alkotó Házat, ahol 4 művész dolgozhat. Ez már egy olyan lehetőség a város részéről, amivel ideköti a művészeket. “
Milyen manapság képzőművésznek és következésképpen a művészeti közélet részesének lenni?
“A művészeknek muszáj részt venniük a művészeti közéletben, hiszen, „ha megállsz, meghalsz” – szokták mondani.
Úgyhogy dolgozom, próbálok lépést tartani – nem könnyű. A mai képzőművészeti világ sokkal szerteágazóbb, mint amikor én nekifogtam ennek az egésznek második osztályos koromban. Ma már a számítógéptől, a mesterséges intelligenciától kezdve, számtalan dolog van, ami mindig kikanyarít magának egy területet ebből az egészből, amit képzőművészetnek hívunk. De továbbra is marad az olaj, vászon, ecset variáció, én bízom benne, hogy ennek nincs vége. Úgyhogy a mai napig hozzátartozik az életemhez az alkotás.”
Külső szemlélőként teljesen egyértelmű, hogy a festőművészi palettája rendkívül gazdag, értékes és sokszínű. Ön hogyan látja magát művészként? Minek köszönhető a képek változatossága?
“Az az igazság, hogy amíg tanítottam, az időm nagy részét az vitte el – aki nincs benne, az nem is tudja, hogy ez milyen típusú elfoglaltságot jelent. Akkoriban nem volt időm ezzel tudatosan foglalkozni, egyszerűen láttam valamit, vagy megjelent valami az agyamban. Megfestettem, majd abból csináltam egy sorozatot. Olykor jött egy szünet, és utána megint valami új – innen ered a sokszínűség. Mióta nyugdíjas vagyok és elkészült a házunk, azóta úgy élek, mint egy igazi festőművész: délelőtt műtermi munka van, ha szükséges, délután is. Ez tölti ki a gondolataim nagy részét. Azóta, hogy tényleg ezzel foglalkozom, sokkal könnyebben felismerhető a vonal – egy idegen számára is. Érzem azt, hogy hogyan következnek egymásból a dolgok, amit elkezdtem egy képen, azt a következőn folytatom. Így egyik festményről megy át a másikra az ötlet – a nagy művészek úgy mondják, hogy a gondolat.”
“Igazából, lehet, hogy én titokban galeristának lennék a legjobb, nem festőnek. Én nagyon szeretem másoknak is a munkáit. A festők, a nagy művészek általában meg vannak győződve, hogy ők a világ legjobb művészei. Én viszont nem ilyen vagyok. Vannak általam nagyon tisztelt és nagyra becsült művészek. Rá tudok hangolódni – valószínűleg a végtelen empátiakészségemnek köszönhetően – mások munkáira is. “
A művészlétet sokan látják valami féle idilli “külön világnak”. Ám minden szakmának megvannak a maga hátulütői. Milyen nehézségekkel szembesül az ember, ha az alkotást nem egyszerűen hobbiként, hanem hivatásként választja?
“Ez egy nagyon veszélyes szakma, ez a művészet. Az, hogy az ember jó művész, jó érzéke van a művészethez, még nem jelenti azt, hogy tudja is magát érvényesíteni. Ha ebből a kettőből az egyik hiányzik, akkor nagy baj van. El szoktam mondani a művészeti tagozatos diákjaimnak is, hogy ez egy nagyon durva világ – nagyon nagy a könyöklés, rengeteg a tehetségtelen ember, aki csak az érvényesülés részéhez ért, és van nagyon sok tehetség, akinek pedig nincs érzéke az érvényesüléshez. Nekem ezért is volt jó, hogy beleragadtam a tanításba – művészeti tagozaton pedig a legjobb tanítani: csupa érdeklődő, tehetséges gyerek!”
Másik hivatásával, a tanítással kapcsolatban: miben látja az oktatás lényegét és ideális működését? Ön milyen elvek mentén tanított?
“Az oktatás a gyerekekről szól, egy olyan szituációt kell teremteni, amiben a diákok ki tudják keresni magukat – hogy ők milyenek. A művészeti tagozaton is fontosnak tartottam, hogy ne engem utánozzanak, ne az én stílusomat. Ott álltam a háttérben, asszisztens voltam – ezt mondtam is nekik: én azért vagyok itt, hogy ha nem tudod, a fülét hova kell rajzolni, szívesen megmutatom, de egyébként ez a te dolgod. Ez egy lehetőség ez az oktatás, itt most az a dolgod, hogy felfedezd magadat, hogy te ki vagy. Az egyéni karakter kibontakozása nagyon fontos – ne az egyformaságra törekedjünk!”
És, hogy mit is üzen Pinke Miklós, képzőművész, művészetszervező, pedagógus és iskolaalapító – tehát összességében: a tevékeny ember – a fiataloknak?
“Kételkedjenek! Semmit nem szabad elhinni elsőre. Nézzenek a függöny mögé, kételkedjenek!”
Az alábbi linkeken elérhetők további, Pinke Miklóssal, illetve tevékenységével kapcsolatos tartalmak:
Művészi tevékenysége, munkái:
Visszatekintő tárlat a Pelikán Galériában:
https://www.szekesfehervar.hu/a-folytatasom-ez-a-kiallitas-pinke-miklos-tarlatvezetese
Pinke Miklós 2024-ben Polgármesteri Elismerő Emlékéremben részesült:
Székesfehérvári Művészek Társasága: