Post Mortem – a kezdetek kezdete
Mindenekelőtt szeretném leszögezni, hogy az alábbi filmkritikámat bárki félelmek nélkül elolvashatja. Az égvilágon semmi, de semmi nem szerepel benne, ami lelőhetné a film poénját.
Elsősorban egy rövid leírást másolnék be a filmről mert úgy gondolom, hogyha ezt a kis ismertetőt idézem, az mindennél hitelesebb: ,,Az első világháború véget ért. A spanyolnátha járvány lecsendesedett.
De sok halott temetetlenül maradt, és ők a mi világunkban rekedtek. És egyre dühösebbek, amiért nem találnak nyugalmat.
1918 fagyos telén Tomás (Klem Viktor) a fiatal vándorfotós abból próbál megélni, hogy halottak utolsó fényképét készíti el a családjuk körében. Egy tízéves kislány hívására eljut egy kis faluba, ahol szokatlanul sok munkája akad, és egyre több természetfölötti jelenséggel találkozik. A kísértetek közölni akarnak vele valamit, és ő elhatározza, hogy kideríti, mi a céljuk. De veszélyes terepen jár: minden rossz mozdulat egy új, az előzőnél is vadabb támadást vált ki.
A kísértetek nem akarnak békében élni az élőkkel.”[1]
Itt le kell szögezzem, hogy én nem vagyok a horrorfilmek nagy rajongója. Vagyis azoknak, amiket ma horrorfilmeknek definiálunk, mert az én olvasatomban például a Schindler listája horrorfilmnek számít. Ez a film elérte, hogy szorongjak, ami szerintem egy horrorfilm igazi lényege. Magával ránt és nem enged, hogy aztán késő rémálmokban vicsorogjon vissza rám- jelezve, hogy nem tudom elfeledni egykönnyen.
A kis kulturális értekezésem után térjünk végre rá a fő témára, az első magyar horrorfilmre! Igen, nem csalás, nem ámítás ez az első igazi magyar horror. Egy valódi csodabogárról beszélünk, nagyon különleges, és talán pont ezzel a tulajdonságával tudta megnyerni a Nemzeti Filmintézetet támogatását, mindezt annak ellenére, hogy az intézet tanácsa elég előítéletes a műfajjal szemben.
Remélem, az első fecske!
A film igen váltakozó ütemben halad, hol túl gyors, hol túl lassú, már-már unalmas. Bár ez leginkább a film első fél órájára vonatkozik, onnantól fokozatosan beindulnak az események és a történetmesélés is gördülékenyebb lesz. A hangeffektekkel mesterien operál a film, de a zene sokszor hiányos és nem eléggé drámai. A fényképezése, a képek beállítása, a világítás és a szellemalakok ábrázolási semmi kívánni valót nem hagynak maguk után. Egyszerűen jólesik ránézni a bármely képkockára. A történet remek, kerek egész, bár a végét nyitva hagyták, amit nem fogadtam kitörő lelkesedéssel. Leginkább a korra jellemző szóhasználatot hiányoltam a színészek részéről. Nyilván nem azt várom, hogy az egész filmben “Ehun gyünnek a kísértetek, Margit! Gyorsan inaljunk el a sekrestyébe!” vagy ehhez hasonló mondatokat hallgassunk, de igazán különleges hangulatot tudott volna adni a filmnek, ha csak egy picivel is népiesebben/korhűen beszélnek a karakterek, netán egy-két szólást is elköhintenek.
Azt kell mondjam, hogy az alkotás egy kicsit keserédes. Itt a hangsúly a “kicsit”-en van. Mert ha összességében nézem a művet, akkor egy igazán élvezhető mozit kaptunk, ami megérdemli az általa eddig elért nemzetközi sikereket.
Most számos negatívumot felsoroltam, de mindenkinek csak ajánlani tudom a filmet mivel engem egy tulajdonságával kifejezetten levett a lábamról. Hogy mégis mi az, ami annyira magával ragadott? Az hogy MAGYAR. Magyar szereplőkkel, magyar rendezővel egy magyar témát dolgoz fel. Az egész alkotást áthatja valami sötét hangulat, amit máshol nem tudnánk tetten érni, mint a Nagy Háború utáni Magyarországon. A hosszú, fehérre meszelt nádfedeles parasztházak kísértetiesen emelkednek a sötét népviseletbe öltözött meggyötört lakóik felé, akik már-már csak tengenek saját jelenükben, mert a nagy forgatagban nem találják jövőjüket. Akit nem kárhoztatott el a háború és nem vitt el a spanyolnátha, azért most visszatérnek a halottak. Itt már bizony a falon lógó szentképek sem segítenek, mert az ember mindig hallja a susogásokat. A susogásokat a felkötözött paprika- és kukoricafüzérek közül. Sikolyokat az éjszakában, amiket felerősít a templom harangja. Léptek dübörgését a földes padláson át. A lócák zaját, amiken látszólag senki sem ül, de mégis néha-néha hirtelen felnyögnek, mintha váratlanul súlyos teher nehezedne hátukra. Tulipános ládák fedelének váratlan csapódásaitól hangosak az éjszakák. És ezek mind csak a hangok, de ott vannak a halottak a pajtában összegyűjtve, mivel nem lehet őket elföldelni a fagyott föld miatt, és most a megtévedt lelkek szabadon játszanak velük, akár a rongybabákkal. Ugyanezek a lények járnak-kelnek az élők között, akárcsak a füst. Akaratlanul is látni véljük végigsurranó árnyaikat a tisztaszobában. Az önmagát felhúzó kutat. A magától útnak induló lőcsös szekeret. A fényfestmények háttérben álló nem evilági teremtéseket, akik baljósan néznek ránk sima, fekete, arcukkal kérdőn: “Mennyi van még vissza?” Érezzük a füstöskemencéből áradó bűzt, amely talán az égett emberi bőr szagával keveredik. ‘S érezzük kezeik jéghideg szorítását, akár a nyakunk körül… Addig legyünk boldogok, míg mindezeket tapasztaljuk, mert ha már nem, akkor mi lettünk a soron következők.
Ezek olyan élmények, amiket szerintem egy amerikai, egy angol, vagy egy német film nem tud adni.
Amikor bent ültem a moziteremben és a film elérkezett a tetőpontjáig, büszkeség töltött el, és azt gondoltam, vannak csodák! Álmomban sem gondoltam, hogy egy magyar film, ráadásul horror, ilyen élményt nyújtson nekem. Megvannak a maga hibái, korántsem tökéletes, viszont talán az egyik első lépése a magyar horrorfilm diadalának. Ezek után szentül tudom hinni, hogy lassacskán eljön a magyar filmgyártás új hőskora. Egy kor, amikor végre ráeszmélnek, hogy érdemes a nemzeti mozgóképgyártásba fektetni. Mert aki ilyen filmbe fektet, az bizony a nemzetébe fektet, és abba pedig mindig érdemes, nem is beszélve arról, hogy ezt a haza megérdemli.
[1] Forrás: port.hu
Magda Tivadar