A szaktekintély kissé ide oda dülöngélve lépett be az ajtón. Magabiztosan állt meg a pódiumon és élvezte a csodálkozástól elkerekedő szempárok kereszttüzét. Talán a fél perc néma csönd után sokan gondolhatták, hogy kezd ez kissé túlzás lenni, de mégis ő volt a Mátyás-korszak egyedülálló ismerője. Határozottságát még az sem törte meg, amikor a börtönőr levette róla a bilincset. Úgy látta, hogy itt a megfelelő pillanat, hogy belevágjon.
- Igen, nagyon jól látták… A meglepetés előadójuk bilincsben érkezett. De legalább meglepődtek, nem?
Próbálta oldani a feszültséget. Sajnos a próbálkozáson nem sokat segített, hogy senki sem nevetett. Mármint rajta kívül…
Ez az egész Sir Évaházy Manuelnek köszönhető, aki messze földön híres történész volt. Hírnevét csak az rontotta egy kissé, hogy önmaga akasztotta magára a jelzőt és a valódi neve Kovács János volt, de ez -úgy vélem- elhanyagolható tényező. A lényeg az, hogy mikor ez a tiszteletreméltó gentleman jobb létre szenderült (csak az ismerősei szerint volt jobb ez a fajta lét, ő maga még nem nyilatkozott, bár azt beszélik, hogy tervez egy kisebb publikációt a témában) a könyvtára, városa büntetésvégrehajtási intézetére szállt.
Így történt hát, hogy a szaktekintély két késelés között épp a kórházszobában lábadozott, amikor a vezetőség úgy döntött, hogy ezentúl a könyvtár részlegbe helyezik át, ami távol van eddigi cellájától és ott biztonságban lesz, mivel az eddigi bántalmazói vallásos félelem miatt nem lépik át a könyvtár küszöbét. Az ott időző értelmiségiektől és zsarolóktól pedig nem kell tartania.
Egy hét sem telt el, mire a szaktekintély már felépült a hasszúrásából (ugye a rutin meg az évek…) és elkezdte munkáját a könyvtárban. A feladat monoton volt és unalmas, a könyvtárba csak néha- néha tért be egy rab, de még ezek a ritka látogatók is vagy golyóálló mellénynek anyagot, vagy csak valami altatót kerestek. A szaktekintélyt kis gondolkozás után mindkét csoportnak a legutolsó helyesírási szótárt ajánlotta.
Egy magányos délutánon, amikor el kellet hagynia ülőhelyét, mert ott éppen az előző kormány ülésezett, betévedt a történelmi részlegbe. E név egy kis bemélyedés takart két oszlop között, ahova a könyvtár borzalmas érzékkel megáldott tervezői egy kis széket tuszkoltak be. A leendő szaktekintély fáradtan rogyott le, ezzel majdnem fellökve a szék alatti különösen ronda virágcserepet. Ha szaktekintély hallott volna már a fotoszintézisről, most bizonyosan elborzad, de így csak egykedvűen leszakította a leander levelét és rágcsálni kezdte. Még mindig jobb volt, mint a börtönkoszt. Ahogy ott ült és az előtte lévő könyveket bámulta és csak úgy szúrópróbaszerűen kinyitotta az egyiket. A magyar reneszánsz napjai- állt a borítóján öles betűkkel. A leendő szaktekintély csak hümmögött egyet, majd kinyitottan a könyvet. De alig kezdett bele olvasni, mire hirtelen elkezdtek mozogni a betűk a lapon és a világ egyre sötétebb lett. A leendő szaktekintélynek hirtelen eszébe jutott, amit az egyik volt cellatársa mondott az olvasás veszélyeiről. Bár ő azt is állította, hogy gyíkok leszármazottja legalábbis ezt suttogta fülébe, amikor a kihegyezett fogkeféjét beledöfte a vállába. Valószínűleg ez lehetett az utolsó gondolata mielőtt elájult.
Nem sokkal később érezte, ahogy a betegszoba megszokott LED-jei a szemébe világítanak. Egy hang ütötte meg a füllét:
- Nézd már Zoli! Megint itt van az akupunktúrás betegünk. – kiáltott az egyik jólismert ápoló. Az irodából erre megszólalt Zoli, avagy Dr. Kormosi Zoltán:
- Igen, tudom. – mondta Kormosi Zoltán doktor úr, aki szerette a kertészkedést és mélyen megvetett minden embert, aki lekvárt csinált pálinka helyett – A hülyéje megevett egy darab leandert. Ki kellet mosnom a gyomrát.
- Na, kis haver – mondta az ápoló a már majdnem szaktekintély felé hajolva – te se olvasgattad túl sokat a biológia tankönyvet.
A már majdnem szaktekintély úgy érezte, hogy ez lesz a megfelelő pillanat, hogy kinyissa a szemét. Ha eddig az olvasónak nem tűnt volna fel, hősünknek pocsék megérzései voltak. Érezte, ahogy egyre jobban nyomja torkát a szégyen, butasága miatt. Bár az is lehet, hogy ezt az érzést a torkán ledugott katéter okozta.
- Kérem…Hozzák ide a könyvemet! – kiáltotta a már majdnem szaktekintély.
- Hogy midet? – dugta ki erre fejét Dr. Zoli is.
- A könyvem… az a címe, hogy a – sose ment neki a címek felidézése. Főleg, ha egy rendőr kérdezte – az a címe, hogy A magyar reneszánsz napjai, hozzák ide kérem!
- Na jól van…majd megnézzem – mondta az ápoló épp csak annyira elkerekedő szemekkel, hogy majdnem kiestek a helyéről a szemgolyói.
A nap végére már ott hevert a már majdnem szaktekintély ölében és az pedig (az ápolók általános derüléseitől kísérve) azon nyomban olvasni kezdte. És ahogy beletemetkezett e csodálatos korszak napjaiba, hitetlenkedve fedezte fel, hogy élvezi a tanulást. Nem sok idő telhetett el, már el is olvasta ezt a rendkívül érdekes és (a maga 500 oldalával) pillekönnyű olvasmányt. Amikor új könyveket kért, az ápolók megtagadták tőle, így hát elolvasta a könyvet még egyszer. És még egyszer…egészen addig amíg betéve nem tudta a könyv minden szavát.
Azóta hat hónap telt el. Betegsége után a tiszteletbeli szaktekintély visszatért a könyvtárba, ahol elolvasott mindent Mátyás király nagybecsű korszakáról és végül a börtönigazgató engedélyével a zsebében és négy fegyveres őrrel az oldalán kisétálhatott a városba az ott megrendezett előadásra, mint vendégelőadó. Így történhetett hát, hogy a már tiszteletbeli szaktekintély így folytathatta a megkezdett beszédét a nagybecsű konferencián.
- Mert egy börtöntöltelék vagyok. Négy évvel ezelőtt csuktak le sikkasztásért. Tudják, odakinn a nagyok nem igazán szeretik a konkurenciát.
Erre végre egy nevetés harsant a nézőközönség soraiból a szaktekintély pedig hálásan kacsintott az ott ülő kecskeszakállas öregúrra. Az öreg úr kissé félreértelmezve ezt a jelzést hirtelen arra gondolt, hogy talán a meglepetés szaktekintélyük valami mást is magára csipet a férfiakkal teli börtönbe a történelmi tudásán kívül. Mert hát ahogy a régi börtönmondás tartja: a kóter legveszélyesebb tárgya a kihegyezett fogkefe után a vizes szappan…