Farkas Kata: Amikor elhallgatnak a dobok

[Fejér Megyei Diáknapok - Arany mínősített novella]

Memoár az indiánháborúk idejéről

Arcára és testére bogyókból készült festékkel törzsi jeleket rajzolt. A fehér és vörös indák bonyolult labirintust alkotva kanyarogtak rézbarna, napcsókolta bőrén, melyet gondosan megtisztított vértől és koromtól. Körülötte síri csend, túlvilági nyugalom uralkodott. Az átok elvonult, nem hagyva maga után mást, csak parázsló tetemeket, porladó csontokat és a teljes pusztulást.

A vész rég fortyogott, beette magát a fák kérgébe, a növények ereibe, az emberek bőre alá. Mardosva csapott az ég felé. Aztán lesújtott a vég: a feketeség, mint óriási dögmadár szárnya borította be a horizontot. Nem hangzott figyelmeztetés, sem jel, amely megelőzte volna a fehérek támadását. A mészárlás kegyetlen volt. És gyors. És hatékony.

Velőtrázó sikolyok hasítottak az éj csöndjébe, a dús füvet immáron vér áztatta, s ugyanazon lábak tiportak rajta, melyek eltiporták a törzs minden tagját, mit sem törődve azzal, hogy férfi vagy nő, agg vagy gyermek. Eltapostak mindenkit, kivéve egyet…Ő az erdő ölelő árnyékából nézte, miként égnek porrá az otthont jelentő sátrak rémült, tehetetlen lakóikkal együtt. Családok vesztek oda, társak, barátok és testvérek, akiket mind ismert, akikkel együtt játszott és nőtt fel, akikkel vállvetve harcolt, akik óvták és védelmezték.

Az utolsó sikoly, melyet még hallott, összetéveszthetetlen volt más hanggal. Ez a hang ringatta őt álomba, vigasztalta a bajban s ma könyörgött neki, hogy fusson… ez a hang, mely oly kedves volt számára, legkedvesebb mind közül, volt a legszörnyűbb és a legvégső az éjszakában…

Most a fiú kezében dörgött a dob, lábai előtt a tűzben egy falu fehér szellemházai rajzolódtak ki. Az éjszakai szél tovaröpítette a dob hangját, és a fekete füst megtestesült bosszúként szállt a magasba, ahol elnyelte a végtelen sötétség. Mintegy válaszul, a lángok közt izzó sápadt szellemházakból rémült kiáltások hangzottak fel, majd néhány pillanat múlva megnyúlt képű kísértetek bújtak elő, s az átkozott lelkek reszketve suhantak át az örök kárhozatba.

A fiú csendben ült, az erdő dermedt volt, nyugodt és hideg. S amikor elhallgattak a dobok, a gyászoló lélek végre elégtételt kapott…

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

%d bloggers like this: